Mindenki Idióta

Gondolom, senkinek sem új a hír, hogy immáron tilos a dohányzás itt és ott és amott. Január óta működik a dolog, de most, hogy nagy pénzt kell fizetni érte, ha tilosban kapnak rajta, már megint előjött a téma, és nagy a közfelháborodás. Amit valahol megértek, csak a jó kis dohányos-érveket nem. Ennyi marhaságot összehordani, amennyit egyesek hordanak...!

A saját tapasztalat

Édesanyám dohányzik, és nagymamám is dohányzott, mióta az eszemet tudom. Kis koromban a lakásban a dohányzásra kijelölt hely a konyha volt. Esténként, amikor elszívtak egy szál cigit, kimentek a konyhába, közben és utána pedig alaposan ki is szellőztettek. Szigorúan figyeltek rá, hogy mikor, és a gyerekek hol vannak, stb, stb. Én néha kimentem, de nem bírtam sokáig, nagyon utáltam a füstöt már akkor is. Manapság már húgom is dohányzik, én még soha ki sem próbáltam, annyira taszít. Arra figyelnek, hogy amikor pl. eszem a konyhában épp (mert fél évben egyszer otthon vagyok), akkor nem gyújtanak rá, és a többi, és a többi.

Nemdohányzóként sokszor próbáltam elmenni buliba. Őszintén? Elment a kedvem tőle. Nem csak azért, mert este 10 után már szó szerint harapni lehetett a füstöt a zárt, esetleg pincehelyiségben tartott buli közepén. Csinos lány vagyok, a kissé ittas "úriemberek" szeretik útnak indítani a kezüket bizonyos testrészeim felé, amikor elmennek mellettem, ennek ellenére is többet foglalkoztam azzal, hogy a következő idióta barom ott szédeleg el mellettem, kezében égő csikk, és ha nem húzódom arrébb, kiégeti a ruhámat! Unokatestvéremtől kaptam egy gyönyörű ruhát, fekete-bordó bársony anyagból, hosszú, de jobb oldalán, elöl van egy cigicsikk nyoma. Egy elegáns, alkalmi ruhát valaki kiégetett a bagóval. Én meg épp azon dolgozom, hogy valami kreatív ötlettel eltakarjam a csikknyomot, hogy hordható legyen, és ne vesszen kárba. Ezek után pláne nagyon harapok arra, amikor valaki leengedi a kezét, benne a cigivel, és a tömeg közepén úgy megy végig, hogy bármikor bárkit megégethet vele, és amikor arra figyelek, hogy ne égessenek meg, és hogy túléljem a köhögést amikor a képembe fújják a füstöt, hát elég macerás szórakozni. Azt már csak mellékesen említem meg, hogy miután hazajövök, minden ruhám megy a mosásba, mert füstszagú, ha volt kabátom, azt is tisztítani és szellőztetni kell, mert totál beitta a füstöt, és akkor jön a fürdés és hajmosás, jó alaposan, mert még a bőröm is füstszagú, plusz az új ágyneműhuzat másnap, mert hajnalban ugyebár nem állok neki hajat mosni, a párna meg átveszi a cigiszagot.
Erre persze a legtöbb ember vállat von, pláne a bagósok, és közlik: Ha nem tetszik, át lehet menni máshová bulizni. Aha. Kérdem én: Hány olyan kocsma, diszkó, pub, vagy koncert volt eddig Budapesten, ahol nem volt cigifüst, ahol nem lehetett dohányozni? Mi egyet sem találtunk, márpedig a baráti körömben SENKI nem dohányzik.
Ez persze csak egy dolog, elvégre nem muszáj nekem buliba járni. Az csak részletkérdés, hogy szeretek táncolni, és ez nekem szórakoztató, és jogomban állna szórakozni ugyebár, de már jó ideje nem voltam buliban, többek közt épp ezért. Na, most majd végre mehetek.

A másik viszont a buszmegálló, és zebra, meg a többi. Tudom, van sok olyan dohányos, aki figyel rá, hogy a megállóban hová áll, mennyi embert mérgez, stb, stb, de a szabályt értelemszerűen nem miattuk vezették be, hanem azok miatt, akik erre tesznek nagy ívben. Nemrégiben, már az idén, a türelmi időszakban előfordult, hogy esőben mentem a BKV-járathoz, és be akartam állni a megállóba, de akkor megéreztem a füstöt (nagyon érzékeny vagyok rá, messziről kiszúrom), és körülnéztem. Egyetlen ember állt a megállóban állók közül a fedett váróban, és dohányzott. Nem egyszerűen a megállóban, hanem egyenesen a fedett megállóban. A szabályozás előtt ez természetesen rendszeres volt. Ha be akartam állni a fedett részre, hogy ne ázzak, el kellett viselnem a füstöt, mert odabent 3-4 bagós volt. A buszmegállóban akárhová álltam, mindig szívtam a füstöt, ugyanis ha csak EGYETLEN EGY dohányos volt, az biztos a megálló azon részén, ahol a szél egyértelműen végigfújja a füstöt a teljes megállón. Ha kettő volt, akkor az egyik az elejében, a másik a végében. Ha a zebránál megálltam, mert piros volt, és meg kellett várnom a zöldet, biztos rágyújtott mellettem egy bagós, vagy eleve bagóval pont mellém kellett beállnia, és rám fújni a füstöt.

Jogomban áll...

Ezt nagyon szeretik hangoztatni a dohányosok. Jogukban áll azt tenni, amit akarnak. Ha ők mérgezni akarják magukat a bagóval, nekik az is jogukban áll, és ezzel leginkább a szabadságjogra hivatkoznak.
Nos, nem vagyok joghallgató, sem jogász, sőt, eleve a jogokkal sem vagyok épp teljesen jó viszonyban, ám néhány apró dolgot tudok: A magyar jogszabályok szerint az embernek joga van az "Egészséges környezethez, a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez". Vagyis, a nemdohányzóknak joga van a bagófüstmentes levegőhöz. Ezzel szemben a dohányzók bagózási jogát semmi sem biztosítja. A szabadságjog sem. A szabadságjog ugyanis nem tartalmaz olyan pontot, amely vonatkozhatna a "jogom van ott dohányozni, ahol akarok" jellegű felkiáltásra. A szabadságjogba ugyanis többek közt az tartozik bele, hogy nem tartóztathatnak le ok nélkül, nem lehetek senki rabszolgája, és nem kényszeríthetnek munkára (kivételek persze a megfelelő esetek, pl. bíróság büntetése kényszermunkára), egyéb részei meg azt mondják, hogy szabadon választhatom meg a lakóhelyemet, tartózkodási helyemet, munkahelyemet, és egyéb ilyen dolgokat. Én ebben tehát nem látom sehol azt, hogy szabad jogom lenne úgy mérgezni magam, ahogy akarom, mivel az nem a személyes szabadsághoz tartozik.
Ám most jófej leszek, és megvizsgálom a témát úgy, hogy feltételezem mégis a bagósok szabad jogát ahhoz, hogy ott és úgy mérgezzék magukat, ahogy és ahol akarják. Ez alapján: "Az ember személyes szabadsága addig tart, amíg azzal másokét nem korlátozza." Ha tehát a dohányosok személyes szabadságát korlátozná az, hogy arrébb kell menniük öt méterrel ahhoz, hogy rágyújthassanak, vagy ki kell menniük a kocsmából ha bagózni akarnak, akkor az én személyes szabadságomat korlátoznák azzal, hogy én nem mehetek akárhová, ha meg akarom őrizni az egészséghez való jogomat. Mondom, ez még a kocsmánál úgy-ahogy elmegy, bár logikátlan, hogy az én egyik jogomat korlátozzák, ha meg akarom őrizni a másik jogomat, de amikor már a buszmegálló, vagy a munkahely kerül szóba, ott már azért ez kicsit sok. Kedves bagósok, mielőtt elkezdtek dobálózni tehát a "jogomban áll azt tenni amit akarok, és ott mérgezni magam ahol akarom" felkiáltással jönnétek, ajánlom, hogy beszéljetek egy szakértő jogásszal, és tudakoljátok meg, hogy valóban van-e ilyen jogotok, pláne olyan, amely felülírja a nemdohányosok egészséghez való jogát.

"A benzingőz és az autók sokkal jobban szennyeznek"

Mondják erre a bagósok, persze. Meg jönnek azzal, hogy menjek el egy vidéki faluba, ha az egészséghez való jogomat akarom hangoztatni, ott tisztább a levegő, mint a fővárosban. Azt viszont elfelejtik, hogy én csak akkor tudnék oda költözni, ha lenne ott megfelelő munkahely, mármint pl. végzettségemnek megfelelő. Erre hajlamosak azt válaszolni, hogy akkor éljek mezőgazdaságból, meg ilyesmi. Visszakanyarodva a jogokra: Jogom van SZABADON megválasztani a tartózkodási helyemet, a lakóhelyemet, a foglalkozásomat, és még sorolhatnám. Ha azért nem választhatom meg ezt szabadon, mert a főváros "dohányzásra kijelölt hely" a dohányosok által, és akinek nem tetszik az elmehet, akkor ők ismét korlátoznak a szabad emberi jogaimban.
Visszatérve az autókra: Igen, ezzel is érvelnek. A főváros levegője szmogos, sok az autó, sok a benzingőz, meg a füst, meg a többi. Nos... még így is mérföldekkel tisztább a levegő a Nagykőrösi Út mentén, közvetlenül az útra nyíló ablakon át, mint egy dohányfüsttel teli helyiségben, ahol harapni lehet a bagófüstöt. Sőt, már maga az, hogy szinte közvetlenül rám fújják a füstöt, majdhogynem az arcomba, de legalábbis erőteljesen felém száll, miután kifújják, vagy magából a cigiből is eleve rám jön a füst, ráadásul az szűrő nélkül, sokkalta szennyezőbb, mint a szmog. És zavaróbb is. Persze, a bagósok ezzel vagdalkozó része ezt úgysem fogja megérteni, mivel akkora tételben nyomatják a tüdejükbe a füstöt, hogy emellett az autók benzinfüstje meg se kottyan.
Amellett pedig nem elhanyagolható az sem, ami vonatkozik a szemetelésre, és minden környezetszennyezésre: az érv ugyanis lefordítva annyit tesz, hogy ha úgyis szennyezett a levegő, akkor vajon miért problémázunk azon, ha sokkal jobban szennyezik? Hát pont ezért. A levegő nem akkor lesz tiszta, ha vállat vonunk, és tovább szennyezzük, hanem akkor, ha visszaszorítunk MINDENT, ami szennyezi. Az autókra is vannak megoldások már, például vannak szép és jó környezetbarát autók (kedvesem bátyja pl. autózhat akkor is, amikor a szmogriadó miatt csak páros vagy páratlan rendszámmal lehet közlekedni, mivel az autója környezetbarát), vagy épp lehetne többet közlekedni BKV-val, és nem úgy autózni mindenfelé, hogy az autók 90%-ában egy-egy sofőr ül. Ám ehhez is, ahogy a füst visszaszorításához, nézőpontváltás és hozzáállásváltás kellene. Szóval ahelyett, hogy a másik szennyező dologra hivatkozunk, inkább tegyünk az ellen is, ahelyett, hogy csak a saját kényelmünket néznénk.

"Az alkohol sokkal ártalmasabb, mint a cigi, azt mégsem korlátozzák!"

Nos, egyrészt, ez valahol igaz, másrészt nem teljesen. Mármint... olyat még nem hallottam, hogy valakit azért zárnának börtönbe, mert buszmegállóban dohányzott, vagy mert mérgezte társait a füsttel. Azért viszont lazán börtönbe zárnak, ha elkezdenék részegen randalírozni. Szabad piálni, persze, és szabad dohányozni is, csak épp ésszel. Azzal nem ártok senkinek, ha megiszok egy sört (na, a sör alkohol mivolta miatti mérgezősége megint vicces, ugyanis vesekő ellen, és sok más betegségre is javasolták már, amellett újabban feltalálták az alkoholmentes sört, de füstmentes cigi max. az e-cigi van, az meg nem kapható minden trafikban :) ). Azzal ártok másoknak, ha túl sokat iszom, nem tudok ennek határt szabni, és elkezdem a viselkedésemmel megsérteni mások emberi jogait: Verekszem (egészséghez való jog megsértése), randalírozok, török-zúzok (magántulajdon vagy köztulajdon rongálása), és más olyasmit teszek, ami miatt teljesen jogosan börtönbe is zárhatnak. Ha a bagós ésszel dohányzik, vagyis a törvényben meghatározott helyen, senki egészséghez való jogait nem korlátozva, akkor rendben van az is, ám ha tiltott helyen dohányzik... nos, pénzbírságot adnak, és nem börtönbüntetést. Szerintem ezzel gyakorlatilag pont annyira korlátozzák azaz büntetik a túlzott alkoholfogyasztást, amivel ártalmasabb a társadalomra, mint a túlzott dohányzás :)

"Az oké, hogy itt és itt nem lehet dohányozni, de miért szüntetik meg a munkahelyeken a kijelölt dohányzóhelyeket?"

A képlet számomra egyszerű. Egy évig dolgoztam együtt olyan kollégával, aki rendszeresen dohányzott. Meg is volt a kis szertartása a másik "úriemberrel", lefőzték a kávét reggel-délben, és lementek vele az épület elé bagózni, emellett gyakran jártak le csak simán cigizni egyet. Közben intézték a telefonokat, mobilon tárgyaltak ezzel-azzal, a problémám nem is az volt, hogy nem végeznék a dolgukat az alatt, amíg beszélnek. A problémám az volt, amikor a tárgyalás (és cigizés) után jöttek, hogy kiadják az új utasításokat, megbeszéljék a munka folytatását, stb, stb... és oooolyan büdös, bagószagú leheletet kellett elviselnem, hogy azt hittem, hányok. Ők nem érezték, nekünk iszonyatos volt. Ám ez személyes gondom inkább. Abba viszont érdemes belegondolni, hogy amíg a dohányzóban van az ember, addig általában nem dolgozik, néhány kivétellel, persze. Mármint nem viszem be a laptopot és programozok azon a dohányzóban, vagy épp nem viszem be a vegyszert, és öntögetem össze a dohányzóban az anyagokat, és nem ott írom meg a papírmunkát. Ha tárgyalásra készülök, és bagószagúan megyek a tárgyalásra, az megint kellemetlen lehet a másik félnek, itt pedig még fontosabb a dolog.
És van egy jópofa sztorim is a "nemdohányzók hátrányos megkülönböztetése" kapcsán, bár még elég régi, és édesapámmal történt. Amikor fiatalabb volt még, a főnöke rendszeresen bement a dohányzóba - értelemszerűen ilyentájt hirtelen mindenki épp rágyújt - körülnézett, és mivel édesapám nem dohányzott, csak beszélgetni volt bent, ezért mindig őt hívta el, hogy ezt meg azt meg amazt csinálja már meg. Egy idő után édesapám szólt, hogy most már azért álljon már meg a menet. Ebből is látszik, hogy annyira "szent és sérthetetlen" a dohányzóban való ücsörgés és cigiszünet (arról nem is beszélve, hogy kiszámolhatnánk, mennyi időt töltenek a dohányzóban a dolgozók), a nemdohányzók lényegében többet dolgoznak, vagy épp ha hirtelen kell valami, őt hívják, és nem azt, aki épp a cigijét szívja. Nekem ez elég hátrányos megkülönböztetés. :)

A végső érv a dohányzók ellen

Én még soha nem gyújtottam rá, ahogy említettem. Bele sem szívtam egy slukkba sem. Most aki esetleg eddig eljutott az írásomban, gondolja végig, vele hogy volt mindez. Ha dohányzik, vagy dohányzott, vagy valaha rágyújtott, gondoljon bele, hogy miért tette?
Én nemet tudtam mondani, már az elsőre is. Nem akartam bagózni, utáltam. Lehet azzal érvelni, hogy valaki azért lett aktív láncdohányos, mert neki nem volt ekkora akaratereje, és azóta sincsen akaratereje ahhoz, hogy leszokjon, pedig már rengeteg eszköz adott a számára: tapaszok, tabletták, orvosi segítség. Egyszer rá kell szánni magát az embernek, és megcsinálni, és még az sem ellenérv erre, hogy drága, az elkövetkezendő években cigire költött pénz ugyanis sokkalta több lesz, pláne, ha újra emelik a cigi árát. Az viszont elég abszurd, hogy én, aki elég okos, akaratos és ügyes voltam ahhoz, hogy rá se gyújtsak, azért szenvedjek, és azért korlátozzák az egészséghez való jogomat, mert mások akaratgyengék. A dohányosok gyakran dobálóznak azzal, hogy menjek arrébb, ha nem tetszik a füst, vagy tűrjem el. Akkor én miért is ne javasolhatnám a legjobb megoldást? Szokjon le! Ahogy írtam, van rá elég módszer, kifogásokkal persze lehet érvelni, de az csak kifogás, ellenben az én esetleges köhögőrohamaimmal, amikor valaki épp a képembe füstöl. Ha nem tetszik, hogy nem lehet bárhol rágyújtani, akkor talán itt az ideje leszokni végre. Csak pozitívabb lenne, hiszen immáron az sem fenyegetné az exdohányost, hogy passzív dohányzóként kellene folytatnia az életét, és a füstös kocsmában megint rájönne a dohányozhatnék, és nem tudna ellenállni.

Hát, bocs mindenkitől, de nem találtam jobb címet ehhez. Természetesen ironikusan kell érteni a dolgot, s talán rövid is leszek, ezt a kis írást ugyanis egy szemkikaparásos morgás miatt álmodtam meg, és most úgy döntöttem, klaviatúrára vetem.

Az egész történet természetesen azzal kezdődött, hogy tavasz közeledtével megszaporodtak a pókok a lakásban. Ami engem illet, én ilyen hangulatfüggő arachnofóbiás vagyok. Azaz: ha épp olyan a kedvem, akkor megtűröm őket (vagy ha épp olyan a pók), de ha szarul vagyok, akkor hisztérikusan csapkodok a papuccsal, pláne, ha közelítenek. Persze, rám egyik se másszon, mert addig élhetett, az tény. Tudni kell, hogy a konyhaablakban (elrejtve az ott tárolt dolgok mögött) lakozik egy pókocska, akit megtűrök, már jó ideje nem takarítottam ki onnan, sőt, lehet, hogy azóta már el is költözött. Őt viszont bírom, tök jó fej, mindig elkapja a legyeket, kész éléskamrát pakolt az ablak sarkába :D Ám ha meglátom ezt a ronda sárgásbarna jellegű mizéket rohangálni a falon, na, akkor mázli, hogy nincs itthon lángszóró, mert előkapnám.

Na jó, de hogy jön ide az emberi idiotizmus?

A válasz egyszerű: ha valami bajom van, azt meg akarom oldani. Épp ezért úgy döntöttem, hogy utánaolvasok a témának kicsit. Na, és vajon mi az első forrás, amelyik kéznél is van 0-24, és talán még értelmet is találok rajta? Hát persze, hogy az internet! És akkor az egyszeri fóbiás úgy hiszi, az majd segít.
És rákeres az arachnofóbiára.
És talál egy cikket, ami ezzel foglalkozik, és talán segíthet is rájönni a miértekre.
És megnyitja.
És a következő pillanatban a szemei elé tárul félelmének legnagyobb tárgya, egy gyönyörű, méretes, extra közeli illusztráció formájában.

Most komolyan. Ki az az idióta, aki egy fóbiával, magyarul ok nélküli félelemmel foglalkozó cikkbe oda teszi illusztrációnak a félelem tárgyát? A tériszonyról szóló cikkben meg biztos egy magas épületről nyíló kilátás van ott.
Igazából... úgy gondolom, hogy ezeket a cikkeket nagyrészt az érintettek olvassák. Oké, értem én, hogy kell egy illusztráció a cikkhez, mert ez a divat, és kép nélkül túl uncsi, egysíkú és száraz lenne a szöveg, de könyörgöm! Mit gondolnak, hogy fogja elolvasni a cikket az, aki veszettül retteg attól, amit azon a képen lát, és még csak ki sem tudja takarni semmivel, hacsak rá nem tenyerel a monitorra? Valahogy... ismét úgy éreztem, hogy a logika az emberiség nagy része számára túlzottan luxus, és fárasztó, meg egyébként is.

Vagy csak én vagyok ilyen eszméletlenül elfuserált balkezes, aki annyira máshogy gondolkodik, mint a népesség, és annyira képtelen felfogni a "normális emberi logikát", hogy inkább a Marson lenne a helye. Bár... Tükörországgal talán jobban járnék...

Sok a téma, sok az írnivaló, kevés az idő és erő és hangulat rá. Úgyhogy most a beígért egyéb okoskodások helyett egy épp aktuálisat szedek elő, mármint nálam aktuálisat. Azért nem a "Normális vagyok, megmondták a hangok is!" rovatba kerül, mert a hisztéria elmebaj, míg a diszlexiát vagy a hiperaktivitást nem tartom annak igazán, még ha azonnal "picológushoz" is rohannak vele a szülők.

Őszintén szólva, azért ragadtam ismét klaviatúrát, mert mostanság sokszor megkaptam, hogy "hisztis vagyok", és mivel az emberek előszeretettel vágták ezt jónéhányszor a fejemhez, úgy döntöttem, alaposan körbejárom a kérdést, utánakutatok, mi az a hiszti, és megvizsgálom, hogy rám vajon érvényes-e? Ha pedig nem, ha bizonyíthatóan csak dobálóznak ezzel a szóval, legközelebb szépen tárgyilagosan közölhetem az illetővel, hogy téved, és elmondhatom, miért nem minősül a reakcióm hisztinek. Konkrét definíciót nem találtam ugyan a hisztire, bár kerestem bőven, persze az is lehet, hogy csak én nem találtam. Ám elolvastam néhány irományt és meghatározást a hisztériáról, amelyből bőséggel levontam a következtetést a hiszti fogalmáról.

Na jó, de mi is az a hisztéria?

Nem írom most le, honnan ered a kifejezés, mivel egy téves ókori elképzelés az eredete, bárki utánajárhat ennek, akit érdekel. Fontosabb, hogy a hisztéria egy elmebaj. Konkrétan az elme betegsége. Igyekszem érthetően megfogalmazni azt, hogy mit is tesz pontosan, bár azt hiszem az a legérthetőbb, hogy olyan betegségek tüneteit produkálja a hisztériás, amiben egyébként nem szenved. Az egyik legismertebb példa talán az, amikor az illető balesetet szenved, és nem sérült ugyan komolyan, mégis lebénul, mondjuk a lába. Ez esetben az orvosi vizsgálatok is kimutathatják, hogy a lábainak semmi baja, tudná ő mozgatni azokat, ám a beteg meg van róla győződve, hogy az orvosok tévednek, ő pedig megbénult. Hasonló természetesen más betegségekkel is előfordulhat, epilepsziától kezdve fulladásig minden. Természetesen nagyon nehéz kijelenteni bárkiről is, hogy hisztériás lenne, mivel ahhoz előbb biztosan ki kell zárni a szervi megbetegedést, és olyan szempontból jogos a beteg gondolata, hogy az orvosok is emberek, tévedhetnek, s nincs is rosszabb annál, mint egy nem felismert betegség miatt valakit hisztériásnak kikiáltani, és félrekezelni. Ebben szerencsére segítségére van az orvostudománynak az a tény, hogy a hisztériából fakadóan epilepsziás beteg nem a hivatalos, papír szerinti epilepsziás rohamot fogja produkálni, hanem azt, amiről a hisztériás azt hiszi, hogy epilepszia. Ha a hisztériás téves ismeretei miatt azt hinné, hogy az epilepsziás beteg a roham alatt fel-alá balettozik, és az orosz himnuszt fütyüli, akkor nála ez lesz az epilepsziás roham tünete.

Mi is ennek az oka?

Bár nem vagyok elmeszakértő, csupán józan paraszti logikával gondolkodó és érző ember, ám ahogy korábban írtam, pár dolognak utánajártam, s azt hiszem, bátran ki is jelenthetem, hogy a hisztéria legfőbb oka nem más, mint a figyelemfelkeltés, és a "velemfoglalkozás". Mit is értek ez alatt? Hát azt, hogy ha az ember beteg, akkor a családja, barátai aggódnak érte, vele foglalkoznak, segítik, támogatják. Egy bénult ember természetesen rá van utalva másokra, elég belegondolni a tolószékbe kényszerült ember helyzetére. Ha a balesetből a beteg nem gyógyul fel, hanem tolószékben marad, akkor oda kell költöznie a családhoz, és nem kell tovább egyedül élnie, vagy ha eleve a családnál van, akkor őrá mindenkinek tekintettel kell lennie, ha ki kell mennie a mosdóba, akkor kell valaki, aki segít, ha viszont tudna járni, akkor nem lenne szükség erre az egész hacacáréra. Amíg beteg, addig foglalkoznak vele. Épp ezért nem is érdeke a gyógyulás, hisz az elméje mélyén nem is akar meggyógyulni. Ám a hisztériásban sosem tudatosul, hogy ő ezt szándékosan produkálná.

És mégis hogy jön ehhez a nyalókáért toporzékoló gyerek?

Nos, engem is elgondolkodtatott, hogy mi köze a hisztis gyereknek a hisztériához? Nos, több dolog is. Egyrészt, az enyhébbik verzió szerint, ha a gyerek az utca közepén elkezd bömbölni, mert fagyit akar, akkor arra felfigyelnek. Nem csak felfigyelnek, hanem bármit meg is tesznek, hogy ne sírjon. Mármint általában, kivételek persze, mindig akadnak. Elvégre ha a gyerek csak két pofont kap a hisztijére, akkor előbb-utóbb leszokik róla, kivéve, ha mondjuk apuci adja a pofont, anyuci pedig azonnal átöleli, és puszit ad, mert "jaj, szegény kincsem, biztos fájt!" Ha viszont megkapja a fagyit, csak azért, hogy elhallgasson végre, akkor elérte a célját, s mivel célt ér a hisztivel, ezért máskor is alkalmazni fogja. Ennek a hisztinek a lényege tehát ugyanúgy az, hogy felfigyeljenek a gyerekre, foglalkozzanak vele, sajnálják őt, és ezzel megkaphassa azt, amit akar.
A hiszti erősebb verziója már kicsit jobban hajaz az elmebajra, az pedig a "passzív ellenállás". Amikor ugyanis a gyereket orvoshoz kell vinni, vagy aludni, vagy bárhová, amit ő nem akar, akkor ugye, leül a földre, és bömböl. Már persze a legtöbb. A szülő odamegy, megpróbálja megemelni, de a gyerek, mintha lebénultak volna a lábai, nem tartja magát, hogy nehezebb legyen elvinni őt bárhová. Ez gondolom, sokaknak ismerős. :)

A kettő közti különbség

Természetesen az akaratlagosság. A hiszti egy tanult folyamat. Ha a hisztivel a gyerek eléri a célját, akkor tudatosan választja ezt a módszert, akár előre megfontolt szándékkal is. A hisztériás beteg viszont, ahogy írtam, nincs tudatában a betegségének, úgy hiszi, a tünetei szervi megbetegedésre utalnak, s ő valóban beteg. Beteg is, csak máshol: a fejében.
Számomra ez a hiszti és a hisztéria közti különbség. A hiszti egy szándékos, tudatos lépés a kitűzött cél eléréséért, akár toporzékolva, akár műsírással, akár bármilyen módszerrel, amivel az ember azt fejezi ki, hogy neki mennyire hű de nagyon rossz, és foglalkozzanak vele, figyeljenek rá. Van ennek enyhébb verziója, a felnőttek körében is, és vannak egyéb alternatívái, hiszen egy hisztiző férfi esélyesen nem fog műsírást produkálni, és toporzékolni, inkább "férfiasabb" kifejező eszközökhöz nyúl.

Hisztis vagyok?

Miután ezt alaposan átrágtam, arra jutottam, hogy nem vagyok az. Bár sajnos nem lesz ez olyan frappáns ellenérv, amit mondjuk egy mondatban a másik fejéhez tudok vágni, főleg azért nem, mert a legtöbben egyszerűen nem érzik a különbséget. Elvégre... manapság imádnak a "ne hisztizz már" kifejezéssel és társaival dobálózni. Aki sír, az hisztis. Akinek rosszul esik valami, az hisztis. Pláne akkor, ha egy mások szerint vicces dolgon sértődik meg az illető.

Én a gyerekkoromat céltáblaként éltem le. Annyiból nem bánom, hogy jó ember lettem, talán valahol ennek is köze volt hozzá. Elvégre ha valaki tudja, milyen az, ha gúnyt űznek belőle, és körberöhögik emiatt, ráadásul cseppet sem leplezetlenül, az én vagyok. Persze, ma is előfordul ilyesmi, leplezett kuncogásokkal, meg hátammögöttkinevetéssel, csak épp azok, akik ilyet csinálnak, nem veszik észre, hogy én nagy ívben tojok a hülyeségükre. Tudom, hogy a figyelmemre sem méltóak, bár ez már egy másik téma, majd egy másik bejegyzésben fejtem ki a pontos miérteket. Nem, nem azért gondolom így, mert egy beképzelt gágogó lennék, bár lehet, hogy úgy tűnik.

Ám amikor egy olyan ember, akit kedvelek, természetesen mindenféle ártó hátsó szándék nélkül kiforgatja a szavaimat, és nem veszi észre ugyan, de ezzel űz gúnyt belőlem, akkor hajlamos vagyok "robbanni". Hisz a céltáblaság lényege pont az, hogy rajtam nevetnek, s nem velem. Ráadásul elég gyakori, hogy a gyerekek akár totál érthetetlen és logikátlan módon forgatják ki a másik szavait, csak azért, hogy lehessen min röhögni. Őszintén szólva, eléggé troll logikájuk van ilyen szempontból. És ilyenkor némileg újraélem azt az időszakot, amikor így bántak velem, és bizony, rosszul esik, hogy úgy érzem, a barátaim, haverjaim is rajtam nevetnek, és nem velem. Természetesen nincs bennük rossz szándék, hisz nem azért mondták, de mindenki számára létezhet olyan "poén", amit inkább sértőnek érez, mint viccesnek, mivel akadhatnak olyan események a múltjában, amik miatt így asszociál, vagy csak rosszul esik neki a dolog. Ilyenkor előfordul az, hogy az illető megsértődik, ahelyett, hogy nevetne a rossz poénon, ami a viccelődő szerint értelemszerűen vicces, és talán mindenki más szerint is az, de nem mindenki más volt a vicc célpontja, hanem az az egy ember, aki nem nevetett rajta. Ilyenkor "hisztisnek" nevezni ezt a személyt egy gyerekes és csúnya lépés. Elvégre az illető nem azért sértődött meg, hogy mindenki vele foglalkozzon, és elérje a célját, hanem azért, mert megbántották. Tény, hogy nem rossz szándékkal tették, csak tudatlanságból, ám csak egy gyerek sértődik meg azon, a nem nevetnek a viccén, és vág vissza valamilyen beszólással, vagy közli, hogy a másiknak nincs humora, hisztis, vagy egyéb okokból, de ő a hibás. A másik a hibás, maga a személy, mert nem rendelkezik megfelelő tulajdonságokkal, és nem ő, aki egyszer hibázott és figyelmetlenségében vagy tudatlanságában a másik érzéseibe gázolt.

Hiszti, vagy nem hiszti?

Persze, akad még bőven példa a "hisztikiáltásra". A nőknél elég egyszerű okot találni erre, havonta egyszer érzékenyebbek a megszokottnál, s aki érzékenyebb, mit mások, vagy épp akkor érzékenyebb, mint máskor, azt akkor és ott könnyebb megbántani. Ám az érzékenység nem hiszti. Ha megbántottak, ha fáj, ha rosszul esik, nem azért sírunk, hogy mindenki velünk foglalkozzon, vigasztaljon, és elérjük a célunkat, hanem azért, mert fáj, és mert a sírással könnyebb túllépni rajta. A kifolyó könnyek szinte kimossák a bánatot, s ahogy az elraktározott só beszívódik a bőrön át, oldja a feszültséget, emellett pedig néha igenis, ki kell engedni a gőzt. Ha egy érzékeny ember bánatával és fájdalmával foglalkozunk, hálás lesz érte, és ő is viszonozza majd a szívességet, s hamarabb túl is teszi magát a bánatán. Ha egy hisztis vagy hisztériás emberrel foglalkozunk, ő akkor fog megsértődni, ha egyszer valamiért nem ő lesz a figyelem központjában, vagy "magára hagyják", s amikor neki kellene figyelnie másokra, akkor már nem biztos, hogy megteszi ezt. Elvégre... ha valaki képes elhinni, hogy beteg, ám nem foglalkozni a betegségével, hadd aggódjanak érte mások, s mindezt csak azért, hogy rá figyeljenek, vele foglalkozzanak... akkor ez a valaki szerintem önző. Az önző embereknek pedig nem szokása másoknak segíteni, s kifogásként hozzák fel ilyenkor azt, hogy "ő sem segített múlt hét kedden", és nagyvonalúan megfeledkeznek arról, hogy az év másik 364 napjában minden segítséget megkapott attól, akinek most az egyszer szüksége lenne rá.

Én sosem éreztem magam önzőnek. Többen meg is mondták, hogy annak ellenére, hogy gyakran vágják a fejemhez, hogy egoista vagyok és önző, ez valójában nem igaz. Elvégre... nem egyszer bizonyítottam már, hogy testi-lelki épségemet sem kímélem, ha valakinek segítségre van szüksége, szerencsére előbbire nem volt sok példa, az utóbbira már annál inkább. Ráadásul mindezt sokszor olyan emberekért, akik csak kihasználtak, és ideig-óráig hálásak voltak, ám aztán szinte pillanatokon belül el is felejtették, mit köszönhetnek nekem. Elvégre az természetes, hogy én segítek, és egy alapvető dolog. Ha pedig képes vagyok "feláldozni magam" másokért, akkor számomra logikus, hogy nem önmagam sajnáltatásával próbálom meg magam mellett tartani a hozzám közelállókat. A kettő valahogy üti egymást. Ettől persze akadnak "hisztis pillanatok" az én életemben is, amikor már olyannyira ki vagyok merülve mások megsegítésében, hogy szükségem van a figyelemre, a törődésre, és hogy valakinek én legyek a mindenség, legalább pár órára, amíg feltöltődöm, erőre kapok, hiszen adni csak akkor tudok, akár pénzt, akár figyelmet, akár szeretetet, ha van miből. Márpedig ha valamelyikből nem kapok legalább egy kicsit, azt nem tudom megsokszorozni, és továbbadni.

Persze, olyankor szokás önzést, hisztit és egoizmust kiáltani, amikor a másik nem úgy viselkedik, ahogy azt mi akartuk volna. Ha valaki nem megy, hogy az ember piti ügyeivel és apró sérelmeivel foglalkozzon, mert épp mással foglalkozik, ami kivételesen sokkal fontosabb, vagy nem akarja sokadjára is arra áldozni az idejét, hogy apró-cseprő bánattal foglalkozzon, ami igazából nem is olyan fontos, akkor válik az illető egoistává, önzővé, s ha esetleg ez az alaptalan vád rosszul esik neki, akkor hisztissé is válhat hirtelen. Ám ha valaki azért kiált ki engem hisztisnek, mert ő hisztizik épp valamin, nos... az akár vicces is lehetne, de sajnos nem az.

Az érzékenység, s az ebből fakadó megbántottság és sírás nem hiszti, nem is lehet az. Ez ugyanis jogos bánat, míg a valódi hiszti egy műbalhé, hogy célba érjünk.

Nos, eljött az igazság pillanata. Te hisztis vagy? Érdemes elgondolkozni rajta, nemde?

Úgy döntöttem, az első bejegyzés egy nagyon pozitív példa legyen, ráadásul kicsiny országunkból választva. Ő Bereczki Zoltán. Aki valamilyen csoda folytán nem tudná, kiről van szó:

http://www.bereczkizoltan.hu/

Azt hiszem, ennél a honlapnál jobban én sem tudnám elmondani, ki is ő. Mielőtt pedig a rajongótársaim megköveznének, leszögezném, hogy ez az a fajta bejegyzés lesz, ahol nem a szóban forgó személyt nevezem "idiótának" :)

Természetesen most is kaptam egy "Égi jelet", ugyanis reagáltak egy megjegyzésemre a Youtube-n található "Kerek egész" c. dalnak a klipjénél, pedig néhány napja már nagyon írhatnékom volt Zoliról. Ezek után úgy döntöttem, most leülök, és megmondom a magamét, ahogy szoktam ^^

A kezdetek (mármint az enyéim, Zolival kapcsolatban)

Bereczki Zoltánnal legelőször a "Száz év" c. számán keresztül "találkoztam", még középiskolás voltam, amikor elkezdték játszani a zenecsatornák. Egy picit már akkor "beleszerettem", amit igazából nem a szokásos módon kell értelmezni, hanem úgy, hogy imádtam a hangját, a megjelenését, és úgy egyébként, szóval nagyon megszerettem azt az új énekest, és nagyon sajnáltam, hogy több számot valahogy nem játszottak tőle. Aztán lassan feledésbe merült kicsit az egész, mivel az élet ment tovább. És akkor jött a Rómeó és Júlia musical, és persze, Mercutio, akiről később tudtam meg, hogy Zoli játszotta a szerepet. Sajnos, a darabot azóta sem láttam, nem tudtunk elmenni rá, de gyakran hallgattam a zenéjét, és nagyon tetszett Mercutio hangja. Majd "véletlenül" megtaláltam, ki játszotta a szerepet, és hopp, nézzenek oda, hát ez az a srác, aki azt a számot írta, ami nekem régen mennyire tetszett! :) Ahogy ezt összeraktam, egyre inkább felfigyeltem Zolira, és egyre nagyobb rajongójává váltam, pedig nem vagyok egy sikítozva-sírva ájuldozós típus.

Aztán természetesen sokat hallgattam, már ahol tudtam, és életem egyik nagy álma teljesült félig-meddig, amikor megvettem az Operett Színház Musical Karaoke DVD-jét, ahol egy duettben Elisabeth szerepében énekelhettem Zolival ^^ (Elisabeth ráadásul nagy kedvencem, Sisi maga az életben is az, a Musicalt imádom, ráadásul Zoli játszotta Ferenc Józsefet, és gyönyörű duettet énekelnek benne Sisivel.) Természetesen azért csak félig, mert ez felvételről ment, és nem élőben, de hát ne legyünk túl nagyravágyóak. ;)

A Jelen

Mostanság szerencsére egyre többször bukkan fel Bereczki Zoltán neve a médiában is. Nem, nem a bulvárlapokban, mivel nem az a típus, akiről érdemes lenne írni a szennylapokban. Ám tehetséges, jóképű, zseniálisan táncol, fantasztikus a hangja, és a mosolya is imádni való. Egyszerűen az a fajta előadó, aki bármibe vág bele, abból csak jó születik, nekem legalábbis tuti tetszeni fog, emellett pedig öröm hallani arról, hogy milyen szép családja van, és a többi. Példaértékűnek tartom őt magát, a viselkedését, a dolgokhoz való hozzáállását is, minden megvan benne, amitől én azt mondom, hogy egy valódi Sztárnak tartom. Egy olyan hírességnek, aki úgy ragyog, mint a csillagok az égen. :)

Az idióták

Két példát tudnék most elsősorban felhozni, amitől tépem a hajam. Na, nem azért, mert Zoli csinált volna valamit, hanem az emberi hozzáállás miatt.
1. Ez konkrétan a legújabb, rádiókban is játszott számához, a Kerek Egészhez fűződik. A szám maga feldolgozás ugyan, de nekem tetszik, jól sikerült, és tudomásom szerint teljesen hivatalos, tehát nem lopta. A videoklipjében viszont szerepelt egy "Béci" néven emlegetett idióta, amiről halványlila gőzöm sem lett volna, ha nem olvasom el a videoklip Youtube-ra feltöltött verziójának commentjeit. Mint onnan megtudtam, ezt a "Béci" nevezetű valaki a legújabb VV egyik szereplője volt (ha ők mondják, én nem néztem), a népek egyik fele szerint hű de hatalmas nagy arc, és mekkora tehetség (ez most komoly?) a másik szerint meg mekkora szemétségeket művelt (ismétlem: ha ők mondják...)
Nos... ez nem is lenne gond, mármint hogy az, hogy egy ilyen akárki is táncol a klipben, biztos tehetséges és megérdemli, ha oda került (vagy van pár jó ismerőse), ami viszont felháborító, az az, hogy a hozzászólások nagyobb része szól arról, hogy "Jééé, az ott a Béci" (szigorúan "a" névelővel), meg "hú, de imádom a Bécit!", majd jönnek ezekre a "fújfúj, Béci" reakciók, és a viták arról, hogy ki milyen szemét volt a VV-ben. Az a kevés ember meg, aki nem "a Béci" miatt nézi a videoklipet, hanem azért, mert Bereczki Zoltán énekli, annak a hozzászólása teljesen eltűnik a VV viták között. Kérdem én: Azt érdemli egy ilyen tehetséges ember, hogy a klipjével kapcsolatban nagyobb téma legyen "a Béci", mint ő? Szerintem nem, és engem kifejezetten felháborít a sok idióta, aki előtt már húszezren elmondták, hogy "igen, az ott a Béci, de ne commentelj már arról, hogy mennyire szereted őt, mert itt Zoli a lényeg", mégis leírja, hogy hú de szereti, és újra és újra elindítják a szokásos vitát.
2. A másik dolog ez a Nagy Duett című műsor volt. Igaz, nem néztem rendszeresen, csak amikor épp eszembe jutott, hogy "ja, tényleg!" Ám amikor épp láttam, hát szívesen néztem meg Zoli előadásait, és örültem, hogy láthattam. Megbeszéltük a Húgommal is, hogy egyszerűen ő a legjobb, és ha nem az ő párosa nyerne, az bunda, mivel ő is jó volt, és Peller Mariann is egész jól alakított vele. Aztán pont azt kaptam el, amikor kiesési sorrendben mutatták be a párosokat, és meglepetten tapasztaltam, hogy a második helyre kerültek. Ledöbbentem, és nagyokat pislogtam, értetlenkedtem. Aztán megtudtam, hogy az első helyezett Caramel lett. És akkor hirtelen minden kirakó a helyére került. tudtam jól, miért lett Zoli "csak" a második, és szintén felháborított. Caramelt ugyanis sosem bírtam. Már akkor sem, amikor "felfedezték". Persze, jó hangja van, szép dalokat tud írni, de az énekstílusától a falra mászom. Legyen szó a "Lé-hé-hélekdonor" címszó alatt futó merényletről, vagy a tehetségkutatóműsorban bármilyen előadásáról, egyszerűen nem tud hangsúlyozni és pont. Annyira magyartalanul énekel, annyira idétlenül nyomja meg azokat a szótagokat, amit egy szép magyar nyelvet beszélő ember sosem tenne (az első szótagon van itt a hangsúly és nem az utolsó előttin), ráadásul még a zene ritmusa is máshová kívánná azt a hangsúlyt, és ez tönkreteszi az egészet.
Ám az csak egy dolog, hogy én magam nem bírom a fickó énekstílusát, és a hajamat tépem tőle. Ám azt hiszem, egy ilyen tehetséges művész, mint Zoli összehasonlíthatatlan egy olyan tehetségkutatóval felfedezett, agyonsztárolt alakkal, mint Caramel. Számomra elég egyértelműen a sztárolás és az "ő a kis kedvenc" győzött a tehetség ellen, ez pedig nagyon elszomorít.

Emberek! Mikor nyitjuk már ki a szemünket végre, és vesszük észre, ki az, akire érdemes lenne figyelni, akivel érdemes lenne foglalkozni, ahelyett, hogy valamiféle VV-ben meg tehetségkutatókban felfedezett celebeket "sztárolnánk? Miért nem foglalkozunk eleget azokkal a tehetségekkel, akik megérdemlik?

Gondolkozzunk el ezen egy kicsit. Én pedig azon gondolkozom el, kiről is írjak a következő bejegyzésben. Zolinak pedig csak annyit üzenek (már ha valaha is elolvassa ezt): Csak így tovább! És persze, sok boldogságot és nagy szeretetet a családnak! :)

Igen, ismét újabb bejegyzéssorozatot indítok el, pedig még a régieket sem fejeztem be, de most ehhez van kedvem. :)

Csillagfényben. Ez a kifejezés nálam duplán értendő. Egyik oldalról, a "Csillag" utalás arra, hogy kilépek a megszokott mederből, és a névtelen, némileg általánosító bejegyzéseim helyett most kifejezetten a Sztárokkal kapcsolatban fogok írni (Star = csillag angolul, ha valaki nem tudná), egy-egy hírességet helyezve a bejegyzés központjába. Néha a "mi lett veled, Csillagom?" témával, olyanokról írva, akik egykor jók voltak, ám mélyebbre süllyedtek, máskor viszont inkább a tömegre vonatkoztatnám az idiotizmust, mely természetesen blogom központi témája, mivel (előző bejegyzésemre utalva) nem látják a fától az erdőt, vagyis nem veszik észre azokat, akik tényleg érdemesek lennének arra, hogy foglalkozzanak velük, beszéljenek róluk, mégis nagyobb témák a "celebek".

Itt megjegyezném, hogy számomra a "Sztár" és a "Celeb" két egy napon nem említhető kategória. Sztároknak azokat tartom, akik őrülten tehetségesek, fantasztikus az énekhangjuk, eszméletlen a színészi játékuk, és/vagy másban (is) tehetségesek. A Celebek meg azok az idióták, akikről csak azért beszélnek, mert 1. időről időre botrányt kavarnak, hogy írhassanak róluk a bulvárlapok, 2. igazából nem akkora nagy számok, de valamiért felkapták őket, valószínűleg valakik dolgoznak a háttérből rajtuk ezerrel, újra és újra előhozva őket valamilyen műsorban, vagy koncerteket szervezve nekik, meg hatalmas hírverést a kereskedelmi tévékben, szóval protekció gyanúja áll fenn.

A cím másik értelmezése viszont szubjektivitásomra utal, ugyanis kevesen tudják, de nagyon vonzottak mindig a csillagok, és szerettem is őket. Szerepjátékos karaktereimnek nevei gyakran bírtak "csillag" jelentéssel, különböző nyelvekre fordítva, és rengetegszer fordult elő ez a jelkép az életemben is. Jellemre magamat is egy csillagnak tartom (és mások is), annak minden előnyével és hátrányával, de ez most nem az a bejegyzés, ahol ezt ki fogom fejteni (hacsak commentekben nem érkezik rá túl sok kérés, mert akkor írok egy bejegyzést erről ^^). A lényeg, hogy a második értelmezés szerint a csillag én volnék, és a csillag fénye a blogom, a bejegyzéseim, a véleményem, tehát a "fényem", amiben egy kicsit megfürdetem az adott hírességet. Ha valakinek nem esett volna le, akkor kimondom: Ez kifejezetten arra utal, hogy a véleményem teljes mértékben szubjektív. Az objektivitást meghagynám az újságíróknak, ez a blog mindig a szubjektivitásra épült.

Ma is egy érdekes témával foglalkozom, kicsit visszatérve a mondások megmagyarázásához, és persze, ezúttal is adok egy-két tippet, tanácsot. Ez a téma ráadásul kifejezetten aktuális, mind kicsi, mind nagy léptékben nézve a dolgot, sőt, odáig merészkednék, hogy lassan ez már nagyobb népbetegség, mint az allergia.

A Fa és az Erdő

Először is értelmezzük kicsit szó szerint a mondást. Mikor fordulhat elő, hogy az ember nem látja a fától az erdőt? Nos, leginkább attól, hogy a szóban forgó fa gyakorlatilag ott van az orrunk előtt, esetleg az orrunk már vájt is egy szép kis lyukat a törzsbe. A fánk természetesen elég széles is, ezáltal könnyedén kitakarja a kilátást, és eléri, hogy ne lássuk az erdőt miatta. Ráadásul a fa az erdő része, ám csupán egyetlen, apró részlete annak, ami pont az orrunk elé került, esetleg pont azért, mert közelebbről akartuk megnézni.

Hogy láthatjuk meg az erdőt?

Nos, erre két mód van. Az egyik, hogy addig fúrjuk a fát az orrunkkal, míg átvágjuk magunkat rajta, esetleg elővesszük a baltát, és kivágjuk. Természetesen egyik sem túl környezetbarát megoldás, de így is célt érhetünk. Ám van egy sokkal, sokkal egyszerűbb mód: nem kell foglalkozni a fával. Persze, előre nem mehetünk, hisz ott van a fa, az az irány továbbra is baltát, vagy fúrást igényelne. S bár nehezebb, és nem mindenkinek kézenfekvő, de oldalra is léphetünk, kikerülve ezzel a fát, vagy - ami még inkább alantas és szörnyű és úristendecsúnya dolog - vissza is léphetünk néhány lépést.
Ez persze, nem kívánatos. Hátrébb lépni olyan megalázó, meghátrálás, menekülés, mintha nem tudnánk szembenézni a problémával, mintha nem tudnánk átmenni a fán. Természetesen eszközök nélkül fizikai képtelenség lenne átmenni a fán, de ha a Főnök azt mondja, "oldd meg", akkor meg kell oldani, és nem számít, milyen nehéz.

Pedig a hátralépés nem feltétlen visszavonulás. Ha egy tájképet néznénk a kiállításon ugyanilyen módon, túl közelről, csak a középen lévő emberalakot látnánk, és nem vennénk észre azt a gyönyörű tájképet, a sok szép virágot, a színes felhőkkel borított eget a naplementében, és lemaradnánk a kép összességének, egészének szépségéről. S ha valaki megkérdezné, mit láttunk a képen, nem tudnánk leírni. Arról nem is beszélve, hogy ha az erdőben épp egy beteg fát keresünk, pláne nem találhatjuk meg, ha rossz fát bámulunk, túl közelről.

Ez a helyzet gyakran előfordul, ugyebár. Olyankor használjuk ezt a mondást, amikor egy adott probléma, és annak megoldása annyira foglalkoztat minket, hogy éjjel-nappal az erdőt keressük, s már nem is látjuk, hogy egyetlen fa kérgét bámuljuk, mert elvesztünk a részletekben. Ráadásul az életben minden problémára igaz ez, amit nem tudunk megoldani, ami zavar, idegesít, stresszel, vagy épp személyes érzéseink hatalmasra növesztik a fát, s mellette egészen eltörpül maga az erdő. És ilyenkor előjön a "csakazértis". Addig nem hagyjuk abba az erdő keresését, amíg el nem érjük a célunkat, ami a kis metaforában egyenértékű a fa átfúrásával, rosszabb esetben kivágásával, mert nem akarjuk megkerülni az akadályt, mondván: "Mi az nekem? Simán legyűröm!Ha belegebedek, akkor is megteszem!" S csupán néha vetemedünk a hátralépésre, amikor nagyon sokára feladjuk végre. Ekkor aztán jön a másik véglet, a teljes feladás, holott a probléma igen egyszerű, csak egy erdőt kell észrevenni, márpedig az egy elég nagy, feltűnő és látványos dolog. Pedig elég lenne egy kicsit lazítani, egy kicsit kikapcsolni. Még akkor is, ha munkahelyen vagyunk, hisz a munkahelyen azért fizetnek, hogy oldjuk meg a problémát, s Murphy törvényeit bizonyára mindannyian ismerjük: Ha egy öt percet lazítunk, tuti akkor jön be a Főnök, levonja a következtetést, hogy már megint nem csinálunk semmit, azt hiszi, hogy nem dolgozunk, aztán leszól, beszól, és még jobban stresszelünk azon, hogy átfúrjuk magunkat az elénk álló fán, mert öt perc pihenő máris naplopás, lustaság, semmittevés.

Leginkább a szellemi munkát végzők körében problémás ez. Hiszen az agyunk is olyan, mint egy hatalmas szuperszámítógép, még az áramkörök is ugyanúgy megvannak, csak épp sokkal bonyolultabb, összetettebb, egyedibb, mint az otthoni vagy munkahelyi, kicsi vagy nagy kütyü, amin csattogtatjuk a klaviatúrát, ahogy épp most teszem én is, vagy olvasgatjuk az interneten, ahogy épp most teszed te is, ki e remekbe szabott, epikus művet olvasod, ugyebár. Fordult már elő sokakkal, hogy a gép... túlmelegedett, esetleg ki is sült valami benne. Az agy persze, ennél sokkal összetettebb. Inkább hasonlít a munkahelyi számítógépes hálózatra. Igaz, ott mindenkinek meg van a saját gépe, de ha valakié elszáll, a többi attól még működik. Ha valakié túlmelegszik, átmegy másik géphez, és azon dolgozik, amíg a sajátja kipiheni magát. Ez épp olyan, mint az, hogy egy matematikai probléma esetén egy történelemről szóló újságcikket olvasok el, ahelyett, hogy gyakorolnám a nyolcjegyű számok tömeges összeadását, fejben. Ha a programkódban nem tudom kijavítani a hibát, akkor nem szabad a kód másik felével foglalkoznom, vagy ha mégis, azzal sem jutok előrébb. Ha egy rajzon nem találom el a megfelelő ívet, amivel tökéletes lesz az alak, akkor nem egy másik részével foglalkozom a rajznak. Ha nem találom a megfelelő szavakat az íráshoz, akkor nem tépem a hajam felette. Nem verem a fejem a fába, hátha attól kidől, és nem lépek át az erdő másik fájához, hogy azzal is megpróbáljam a homlokkopogtatásos kidöntést. Inkább fogom magam, és hátat fordítok neki - máris nem hátrálás - és elmegyek mondjuk a közeli kis közértbe, és veszek egy ásványvizet, sört, kólát, bambit, kinek mihez van kedve épp. De elég egy sétát is tenni, a lényeg, hogy jó messze legyen az ominózus erdőtől. Aztán amíg az ásványvizemet iszogatom (maradjunk a természetnél), szépen visszasétálok arra, amerről jöttem, és tiszta fejjel, újult erővel, esetleg szemet is mosva battyogok az erdő irányába. És akkor hopp...! Ott az erdő! Jé, nem is tudom, hogy nem vettem észre eddig, hisz olyan hatalmas, olyan látványos, olyan egyértelmű, és itt voltam, végig itt voltam, ez a csodás erdő pedig az orrom előtt! És lám, máris mennyire egyértelmű, azonnal feltűnt, pedig közelebb sem mentem még igazán!

S hogy mi a megoldás?

Hát, kedves Olvasóm... kapcsold ki magad. Ülj le kicsit, csendben, nyugodtan. Ne szóljon a tévé, rádió, ne beszéljen melletted senki, keríts egy békés, csendes pillanatot. Nem hiszem, hogy nem tudnád megoldani. Az csak kifogás. Az csak lustaság. Ha nem tudod megoldani, akkor nem is akarod megoldani. Ha viszont meg akarod oldani, akkor képes leszel rá. Ám ha már egy fél órányi lazulást, pihenést sem tudsz megengedni magadnak, akár lefekvés előtt, akár a zuhany alatt, vagy bezárkózva valahová, esetleg sétálva egyet az erdőben, akkor soha semmit nem leszel képes megoldani. Keresd meg a kiskaput, szakíts erre időt, és ülj le, kapcsolj ki. Ha úgy tetszik, meditálj, ha úgy tetszik, lazulj egyet, felejtsd el a problémáidat, kapcsold ki az agyad programjait, amik végtelen ciklusban keringenek egy-egy probléma körül, nem lelve megnyugvást. Kapcsolj ki mindent, képzeld, hogy egy szép, kényelmes helyen pihensz, egyedül, és a világ gondjai megszűntek létezni. Aztán nyisd ki a szemed, jó alaposan, nézz körül, és ne lepjen meg, ha a kezedben ott az ital, és kényelmesen sétálsz az erdő felé, s egyszerre minden, amin eddig rágódtál, az összes erdő, amit nem láttál egy-egy fától, hirtelen ott lesz előtted, tisztán, jól láthatóan, egyértelműen. Kívánom, hogy sikerüljön végre erdőket látni, fák helyett.

Üdv megint! Ismét szaporítom a szót, mert épp megint rám jött. :)

Mai témám nem a filozófiáról szól, nem fogok semmiféle ezoterikus tanításokat elemezni, amely azt mondja ki, hogy a tudás születésünk óta bennünk van, nekünk csak elő kell keresni, és a többi. Inkább maradok a szokásos témakörnél: Alapvető emberi hozzáállás. Ugyanis, ha megkérdeznék néhány embert a címbeli kérdésre adott válaszról, eltérő véleménnyel lennének, az egyik szerint nem, a másik szerint igen, a harmadik szerint talán, a negyedik passzolja, az ötödik pedig közölné, hogy ha érdekel a válasz, lépjek be az egyházukba, ahol az Ő nagymesterük Buddha nyolcadik reinkarnációjának az unokaöccsének a szobatársa volt előző életében, ami már majdnem Buddhává teszi, és ő aztán mindenre tudja a választ. Ám ha elemezzük az általános emberi viselkedést a kérdés megválaszolására, arra jutunk, hogy az egyik szempontból mindenki úgy viselkedik, mintha a tudás bennünk lenne, a másikból pedig úgy, mintha nem.

"Nem születünk a tudással"

Az általánosabb előfordulás, és amit könnyebb felismerni a társadalomban, az a címben lévő kérdés tagadása. Elvégre ezért vannak iskolák, ahol megtanítják azt, amit tudni kell, nem pedig felébresztik a tudást. Ezért feltételezzük a gyerekről, hogy nem tud semmit, amit még nem tapasztalhatott, nem tanulhatott meg, és csak akkor tudhat valamit, ha elmondjuk neki. Ez elég egyszerű, érthető, logikus és természetes, a társadalmunk egyszerűen arra épül, hogy nem tudunk, ezért tanulnunk kell. S ahogy a mondás tartja: jó pap is holtig tanul. Én ezt ki szoktam egészíteni azzal, hogy a legjobb pap még az után is. :)

"A tudással születünk"

A tágabb témám viszont az állítás igaznak vélése lesz. Ez ugyanis nem természetes számunkra, nem ebben hiszünk általánosan (ismétlem, mindenféle ezotériát félretéve), nem erre épül a társadalom, az oktatási rendszer, és az alapvető gondolkodásmód. Mégis vannak helyzetek, amikor ezt az elvet követjük, annak ellenére, hogy a másikat kellene. Példának most leginkább a "ciki témákat" tudnám felhozni, vagyis mindent, ami tabu, vagy tabunak számít. Többnyire a ciki betegségekről lehet szó, de nem csak a betegségekről.
Végül is... kinek van kedve beszélni, vagy épp hallani a másik ember problémáiról: az aranyeréről, a prosztata problémákról vagy épp merevedési zavarokról, esetleg arról, hogy "épp ma jött meg, és annyira görcsöl tőle az alhasam, hogy mindjárt megőrülök!", pedig ez utóbbinak kellene a legkevésbé cikinek lennie. Elvégre ez szükséges a szüléshez, a "fajfenntartáshoz", ha ez nincs, akkor nincs gyerek, ráadásul havonta el kell szenvedni a dolgot, és nem a legkellemesebb érzés. Mégis "ciki", olyasmi, amiről nem beszélünk, sőt, egyeseknél még beszólogatás tárgya is lehet. Hallottam én már nőtől a "mi van, megjött?" beszólást, amikor épp finoman és nőiesen elküldtem a fenébe. Ezt követően már nem voltam annyira finom és nőies, és egészen meglepett, hogy a srácok álltak ki mellettem, mert egyetértettek azzal, hogy "ilyet ne".
Node visszakanyarodva a fő témánkhoz, ha egy gyerek megkérdezi, hogy "mi az az aranyér?", többnyire röhögnek egy sort a felnőttek, általában kínosan, majd szépen közlik, hogy "ha nagy leszel, megtudod". Aztán mire a gyerek nagy lesz, már mindenki úgy beszél róla, mintha a "már nagy gyerek" pontosan tudná, mit is jelent ez a szó, milyen betegséget takar, és a többi.

Szerencsére mostanság a legtöbb gyógyszerreklám sacc/kb. előadja, hogy mi az, amire jó a gyógyszerük, a prosztata-megnagyobbodás okozta vizelési problémát még ábrával is bemutatják, szépen, érthetően, miután elmondták a tüneteket. Ám az aranyérről még mindig szó sem esik azon kívül, hogy nagyon fájdalmas azzal leülni.

A kellemetlenebb része ennek a hozzáállásnak tehát az, hogy a gyereknek nem mondja el senki a ciki betegségeket, ciki dolgokat, elvégre ráér még megtudni, majd ha nagy lesz. Aztán jön az átmeneti kor, ahol egyrészt "még ráér megtudni", másrészt "á, már elég nagy, biztos tudja már, mi az", majd az egész átmegy szépen lassan az utóbbiba, és oda jutunk, hogy a ciki dolgokat senki nem mondja már el az embernek, mert már biztos tudja, mi az. Aztán megtanuljuk, hogy erről és arról ciki beszélni, ezért még csak rá sem merünk kérdezni, leginkább azért, mert általában az emberek hárítanak, máshoz küldenek, vagy egyszerűen csak közlik, hogy ne beszéljenek már erről, mert milyen ciki már, és az nekünk is ciki. Ebben pedig sokszor leginkább az a ciki, hogy a másik sem tudja, csak épp még cikibb lenne bevallani, hogy ő sem olyan okos ám. A tudás mindig jó, tisztelendő, fontos, szeretünk vele kérkedni, ám a nem tudás ugyanolyan ciki, mint az aranyér. Ciki bevallani, ha nem tudunk valamit, mert azzal butábbnak tűnünk.

Az ilyen ciki dolgokkal előfordulhat, hogy évekig hallunk róla, látjuk a reklámot a tévében, olvasunk valamit róla a neten, vagy hallgatjuk, ahogy a társaink poénkodnak vele, és közben fogalmunk sincs, hogy pontosan mit jelent az a szó, kifejezés, betegség, vagy egyéb ciki téma. Együtt röhögünk a többiekkel, úgy teszünk, mintha tudnánk, miről is van szó, mert a társadalom egyszerűen elvárja, hogy mi ezt tudjuk, anélkül, hogy bárkinek el kelljen mondania a dolgot nekünk. A ciki dolgok ismerete egy olyan tudás, ami ugyanannyira velünk született, mint minden más, ugyanúgy filozofálhatunk róla, mint bármi másról, ám a tanító, oktató társadalom mégis már-már velünk született tudásnak tekinti, amiről nekünk tudnunk kell magunktól is, hogy micsoda. Igaz, általában ennek a háttere pont az, hogy mindenki mástól várja el a felvilágosítást, az elmondást, hisz az ilyesminek az elmondása mindig "másvalaki problémája", s Douglas Adams Galaxis Útikalauza óta tudjuk, hogy az ilyesmi a legjobb arra, hogy valamit "láthatatlanná" tegyünk, mert ami másvalaki problémája, azzal nekem nem kell foglalkoznom.

S mindenki úgy tesz, mintha mindenki minden ciki dolgot tudna, mintha a tudás, a tabu témák tökéletes ismerete vele született volna, miközben az egész társadalom tanít, oktat, s feltételezi rólunk, hogy amit nem tapasztaltunk és nem tanultuk meg, azt nem tudhatjuk sehonnan. Jó lenne már eldönteni, hogy melyik verziót választjuk, és nem keverni a kettőt, mert ebből van a probléma.

"(...)
És bocsásd meg vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek
(...)"

Aki azonnal tudja, honnan idéztem, annak csillagosötös.

Igen, a mai bejegyzésem erről fog szólni. A bocsánat kérése és megadása fontosságáról.

Miképpen én is megbocsátok az ellenem vétkezőnek

Bizonyára mindenki átélte már a dolgot mind a két oldalról. Hisz emberek vagyunk, hibázhatunk. S van, aki képes belátni a hibáit, még bocsánatot is kérni érte, s ugyanúgy képes megbocsájtani is másoknak a hibáikért, tévedéseikért. Mégis, nézzünk kicsit körül: mennyi harag és gyűlölet van a világban! És a legtöbb mind-mind a sértettségből fakad.

Megbocsátani nem könnyű. Hiszen bántottak, megsértettek minket, vagy ártottak nekünk, ami bizony, rossz érzés, sőt, sokszor kifejezetten fájdalmas érzés, márpedig a fájdalmat nem szeretjük (nem számítom bele azokat az extrém kategóriába sorolhatóakat, akik kifejezetten azt élvezik és szeretik, ha bántják őket). Ilyenkor hajlamosak vagyunk ezen rágódni, s bizony, igaz a mondás, hogy a haraggal, gyűlölködéssel, sértődöttséggel csak magunknak ártunk.

Persze, a sérelmek sokféle eredetűek lehetnek. Általában jellemző, velem is előfordult már, és bizonyára mindenkivel az, hogy valójában nem is egy másik ember ártott nekünk, hanem mi magunk, mégis őt hibáztatjuk. Hogyan? Nos... sokféle lehetőség van:
1. Lehet, hogy a másik nem úgy gondolta, amit mondott vagy tett, ahogy mi értettük, s maga az, hogy mi félreértjük, rosszra gondolunk, csupán a rossz tapasztalatokból ered. Engem is bántottak már sokan szándékosan, hajlamos vagyok egy-két rossz poént is támadásnak venni, ha épp olyan a kedvem, vagy valami más bajom van. Hiba lenne ebben a helyzetben kötni az ebet a karóhoz, és azon toporzékolni, hogy de hát a másik így, a másik úgy. Természetesen ebben a helyzetben nem árt az sem, ha a másik tudja, hogy ezen cselekedetei, mondatai, viccei bántanak minket, így ha elég figyelmes, akkor tudja, hogy többé nem fog bántó dologgal viccelődni.
2. Megeshet az is, hogy a másik nem is mondott bántó dolgot. Egyszerűen csak a negatív tapasztalat beszél belőlünk. Olyankor fordul ez elő, amikor mindig ugyanazt a szokásos kört futottuk le egy beszélgetésben: "Megint buli lesz ma este, Kislányom?" "Igen, Anya, elmehetek?" "Persze, de este 8-ra legyél itthon!" "De anyu, a buli 7-kor kezdődik, 8-ig senki nem fog táncolni, és mindenki 10-ig maradhat!" "Nem érdekel, nem vagy mindenki, az én lányom vagy, 8-ra itthon leszel!" Ha ez a beszélgetés minden buli előtt lezajlik, és ugyanúgy veszekedés lesz a vége, a felek megszokják, hogy ez a helyzet, és kész. S megeshet, hogy később már az Édesanya engedné a gyerekét 10-ig is a buliba, de ha úgy kezdi: "Megint buli lesz ma este, Kislányom?", megeshet, hogy a lánya, megelőzendő az egész hacacárét, egész egyszerűen a beszélgetés végére ugrik, rögtön a sértődésre, a "soha nem engedsz ki 8 után" kezdetű kiselőadásra, pedig épp azt akarta mondani ezúttal az anyja, hogy hívja fel 10-kor, amikor elindul. Ez esetben a gyereknek már nincs igaza, ha azt vágja az anyja fejéhez, hogy túl szigorú, az anya pedig elkezdi a "Végighallgatnál?" kiabálást, már ha a gyerek meghallgatja egyáltalán. Ezekre a negatív tapasztalatból eredő sértődésekre, bántódásokra pedig kifejezetten figyelnünk kell.
3. Arról sem feledkezhetünk meg, amikor esetleg szándékosan sértődünk meg valamin. Néha könnyebb úgy "megszabadulni" valakitől, hogy megsértődünk mindenen, amit tesz. Ez főleg akkor fordul elő, amikor valakit túl tökéletesnek látunk. Úgy hisszük, olyan példát mutat nekünk, amit képtelenek vagyunk követni, ezáltal gyengének, rossznak érezzük magunkat, ami frusztrál, zavar, bánt. Ebben az esetben sokan be sem ismerjük, hogy ez az igazi problémánk, pedig megeshet, hogy a másik nem is olyan tökéletes, mint amilyennek látni véljük, hisz ő is csak ember, vagy épp valamilyen oknál fogva mi vagyunk túl negatívak, pesszimisták, "gyengék". S mivel a "túl tökéletesnek látlak, és ez idegesít" érv nem a legjobb egy kapcsolat megszakítására, pláne, ha nem tudunk ennek létezéséről, akkor nem marad más, mint mindent sérelemnek vélni, amit csak tesz a másik, esetleg kifejezetten generálni olyan helyzetet, amiben a másik akármit tesz, az biztos, hogy rossz nekünk. Pedig a legtöbb ilyen esetben hülyének néznénk magunkat a saját érveléseink miatt, ha kívülről látnánk a helyzetet.

Természetesen ezek mellett előfordulhat az is, hogy a másik igenis, hibázott, ezzel pedig megbántott minket. Ebben az esetben azt kell megnéznünk, hogy a másik szándékosan bántott-e, vagy nem is tudott róla, s ez gyakorlatilag az első pontnak megfelelő helyzetet szül, s ha nem, ha szándékosan vagy tudatosan bántott meg, azt miért tette? Sokan a sértésre sértéssel válaszolnak. "Megbántottál? Jó, akkor én is azt teszem!" Ezt nem könnyű megbocsátani, főleg, mivel ez a helyzet már kifejezetten összetett, hisz mi is megbántottuk embertársunkat, s ahelyett, hogy azt szajkózzuk, a másik kezdte a verekedést azzal, hogy visszaütött, be kellene ismernünk ezt a problémát, és megbeszélni. S ha a másik szándékosan bántott, akármilyen okból is, ám mostanra megbánta tettét, esetleg még bocsánatot is kér, akkor megérdemli a megbocsájtásunkat.

Bocsásd meg vétkeimet

"Kinek mondjam el vétkeimet? A megbocsátást kitől kérjem?" - Énekli a dal, s a kérdés bizony, jogos. Hiszen hiába tudjuk, ki ellen tettünk, kitől kérjünk bocsánatot, hiába tudjuk, kit bántottunk meg, ha az illető nem képes a megbocsátásra. Hiszen... beismerni a hibáinkat, azt bizony, nehéz. Talán nehezebb, mint elfogadni, hogy valaki ártott nekünk. Jobban bánt minket saját hibánk, esendőségünk, emberségünk, mint másoké. Más hibázhat. Más lehet gyenge. Sőt, mások hibái minket tolnak a tökéletesség felé, ha mi ezeket a hibákat nem követjük el. Ám nem mindegy, hogy ezt a hibát valóban nem követtük el, vagy csak úgy hisszük, mert saját szemünkben nem akarjuk észrevenni a gerendát, míg máséban nagyítóval keressük a szálkákat. Erősebbnek, felsőbbrendűbbnek, tökéletesebbnek lenni másoknál: Mind erre vágyunk. Mi legyünk a szebbek, jobbak, erősebbek, okosabbak. S sokan emiatt egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni arról, hogy hibáztak, hibáznak, s ha ezzel a hibával szembesítik őket, bizony, előjön a védekezés és a hiszti: "Jól van na, én is ember vagyok / én sem vagyok tökéletes / most kövezz meg érte / mintha más nem tenne ilyet!" Persze, jönnek a kifogások is, amik jogosak, csak épp nem mindegy, hogy mindez magyarázatul szolgál viselkedésünkre, vagy csak így akarjuk hárítani a felelősséget:
Felelősséghárítás: "De Te kezdted, én csak azért vágtam vissza, mert megbántottál!"
Magyarázat: "Tudod, úgy éreztem, hogy megtámadtál, bántottál, és mivel eddigi életemben azt tanultam, hogy ha bántanak, üssek vissza, ha megsértenek, vágjak vissza, ezért tettem. Az indulat beszélt belőlem, nem gondoltam komolyan, kérlek, ne haragudj érte, bocsáss meg. Igyekszem változtatni ezen, mert tudom, hogy ez nem a megfelelő viselkedés, de ha felidegesítenek, bántanak, én is ösztönösen szoktam reagálni."
A kettő nagyrészt ugyanazt mondja el. Ám az utóbbi az egy korrekt bocsánatkérés, legalábbis szerintem. Ha ráadásul a szándékunk jó volt, segítő, amit a másik félreértett, akkor biztos, hogy őszinte lesz a megbánásunk, és nem csak azért mondjuk, hogy eljátsszuk megint a jókisgyereket.

A bocsánat kérése, a hibánk és emberi mivoltunk, esendőségünk beismerésével egy képzeletbeli védelmünk, várerődünk kapuit tárjuk szélesre. Sebezhetővé válunk, kiadjuk magunkat és érzéseinket a másiknak, gyenge pontunkat mutatjuk meg neki, s pont ezért rengeteg erő kell hozzá. Úgy hiszem, az az igazán erős, aki képes gyengének látszani, amikor szükséges, mert nem fél ettől az érzéstől, vagy épp képes legyőzni ezt a félelmet. Aki erre nem képes, az fél a gyengeségtől, tehát nem elég erős. S mégis, hányszor fordult már elő a világban, hogy bocsánatkérésünkért csak támadást kaptunk? A gyenge ember erősebbnek érzi magát, ha látja, érzi, hogy valaki beismerte a hibáját és sebezhetővé válik. Még erősebbnek érzi magát attól, ha erre a sebezhetőségre, gyenge pontra oda is csaphat, hogy fájdalmat okozzon a másiknak. Ez is csupán illúzió-hatalom, illúzió-erő, sokan mégsem ismerik ezt fel, s élnek a maguk kis "ő is beismerte, hogy igazam volt" álomvilágában. Az persze, nem baj, ha tudjuk, hogy igazunk volt... de emellett, ha valaki eljut odáig, hogy bocsánatot kérjen és beismerje hibáját, tisztelnünk kell ezt az erőt, ezt az őszinteséget, s ezt leginkább azzal mutathatjuk ki, ha megadjuk, amit kérnek tőlünk. Lehet, hogy sértettségünk, bántottságunk miatt úgy hisszük, ezt nehéz megtennünk, ám ne feledjük: a bocsánatkérő az, aki kitárta nekünk kapuit, s válaszunkra bízta saját érzéseit.

Fontos az egyensúly

Ahogy írtam: Bocsánatot kérni kívülről nézve egy megalázó dolog tud lenni. A másik azt tehet velünk, amit akar. S fontos beismerni, ha hibáztunk. Ám bántunk és bántanak minket is, ez minden kapcsolatban így van. Ha egy barátságban, párkapcsolatban folyton csak mi kérünk bocsánatot, folyton mi alázkodunk meg, lehetünk akármilyen erősek, s tehetjük ezt akármennyire emelt fővel, alárendeltté tesz minket. Hisz a másik az, aki mindig mindent nagylelkűen megbocsát. Ugyanez ránk is igaz, tehát megfordítva: Ha mindig mindent megbocsátunk nagylelkűen, az hízeleghet az egónknak, ám rossz irányba terelhet el. Egoistává válhatunk, aki azt hiszi, sosem téved, sosem hibázik. S egy-egy veszekedés után pláne fontos, hogy mindkét fél beismerje saját hibáit, legyenek hibáik akár egyensúlyban, akár billentsék a mérleget az egyik fél felé. Ám ugyanilyen fontos, hogy mind a két fél megbocsássa a másiknak a beismert hibákat. Hiszen senki sem tökéletes, senki sem hibátlan. Legyünk egy kicsit elnézőbbek másokkal, és kritikusabbak önmagunkkal (ezt sem eltúlozva persze), s sokkal kevesebb konfliktusunk lesz, arról nem is beszélve, mennyire szebbnek fogjuk látni az életet.

Meg kell hogy mondjam, ez az álláskeresés nem egyszerű dolog. Nem azért, mert webprogramozóként ne lenne veszettül nagy kereslet a munkám iránt... inkább azért, mert ez a mai világ egy csomó tévhitben él, és emiatt természetesen nekem és a hozzám hasonlóknak lesz problémája. Szóval ezekről az álláskeresés közben észrevett idiotizmusokról fogok mostan pötyögni pár sort ide ni.

Fogalmuk sincs, hogy mit kell tudnom

A legtöbb hirdetés nem egyszerűen csak sablonos, inkább beleírnak mindenféle dolgokat, amik jól hangzanak. Mármint elég ciki, és mutatja a melóhely ismereti szintjét, amikor ilyen jellegű elvárásokkal találkozom:

• "Adobe Creative Suite magas szintű ismerete (Photoshop, Illustrator, Flash, Dreamweaver, Acrobat)"
• "Web-tervezői ismeretek (HTML, CSS, XML, Flash)"

Mármint könyörgöm. Szép és jó a dreamweaver, annak, aki kezdő felhasználó, és össze akar harácsolni magának egy weboldalt, ahol ide-oda húzogathatja a táblázat csíkjait, stb, stb... de... a Dreamweaver gyakorlatilag generálja a kódot, ami egyrészt, iszonyatosan ronda, másrészt, televan mindenféle felesleges kódokkal. Szóval ha már értek a HTML-hez, akkor a Dreamweavert meg se említsék előttem, mert szebb és átláthatóbb kódot írok én magamnak, saját magam tervezve meg a táblázatokat, képeket, egyéb dolgokat. Ha viszont mindenáron Dreamweaverrel akarják elkészítetni a weboldalt, akkor mi a fenéért van szükségük HTML-re? A másik kedvencem, amikor betesznek két darab vektorgrafikus képekkel dolgozó progit, de nem ám úgy, hogy "ez, vagy az", hanem mindkettőt kell ismerni. Minek? 
És persze, mivel nem tudom azt, amit kértek (gyk. francnak sem írom be a Dreamweaver magas szintű ismeretét az önéletrajzomba, mert 1. nem ismerem, és annyira még nem vagyok gyík, hogy ennek ellenére beírjam, főleg, ha felháborít a gondolat is, hogy nekem egyáltalán meg kell nyitnom a progit), ezért én vagyok a nem megfelelő személy a melóra, és vissza se hívnak. Arra persze, a franc se gondol, hogy én, vagy egy hozzám hasonló Dreamweaver-mentes webprogramozó ezerszer szebb és jobb munkát végez, mint aki a progival húzogatja-tologatja a dolgokat, és ők azok, akiknek halványlila gőzük sincs róla, hogy mire lenne szükségük egyáltalán... (Úgy értem, mi a francnak kell nekik pl. olyan webprogramozó, aki még a kiskutyafülét is lemodellezi 3D-ben, ha az általuk elképzelt oldalhoz nekik talán szükségük van, mert mindenféle csilivili dizájnt akarnak, de a célközönség mondjuk meg sem tudja nyitni az oldalt, mert képtelen egy flash playert feltelepíteni az oldalára, főleg, ha munkahelyi gépen kéne böngésznie, ahol nem ő a rendszergizda...)

Diplomamánia

Nem a diplomásokat akarom ezzel leszólni, csak épp alapvetően nem értem, mi a fenéért várnak el egy egyetemi/főiskolai diplomát webprogramozónak? Aztán meg csodálkoznak, hogy magasabb a fizetési igény is. Amellett... komolyan mondom, 5 évet szenvedni minimum az egyetemen, ahhoz, hogy egy HTML-lel meg PHP-val összedobjak nekik egy halálegyszerű weboldalt, ez baromság. Eleve olyan gyorsan fejlődik, alakul, változik, megújul ez az "iparág", hogy két éves képzés végén elavultnak éreztem azt, amivel gyakorlatilag elindultam, egy 5 éves diploma esetén 4 évet lazán kukázhatok, mert annyit érek vele, kábé... mert mire kijövök az egyetemről, addigra rohadtul elavulttá válik már az akkor használt oprendszer is. Arról már nem is beszélek, hogy ez még a legjobb eset, mert az is megeshet, hogy szemetek a tanárok és baromságokon buktatnak, és 6-7 évig ott küzdök az egyetemen egy papírért, amire ránézve egyre inkább az az érzésem, hogy rohadtul nem a tudás számít, hanem az, hány főt buktathatnak meg azért, hogy az állami támogatás lejártával fizetni kelljen a tandíjat, meg hogy elsőévesként megint kapjanak rám fejpénzt, és ha épp nem tetszem a tanárnak, mert pont olyan barna a hajam vagy kék a szemem, mint a volt csajának, aki tegnapelőtt rúgta ki csúnya módon, akkor lehetek akármilyen okos, belém tud kötni.

Azt hiszik, mindent jobban tudnak

Bár ez elsősorban a munkahelyen derül ki ugye, mármint amikor a hülye marketinges - aki annyit tud a weboldalakról, hogy van látogatottsága, ami akkor jó, ha hű de nagy, meg vannak hirdetők, akik fizetnek azért, hogy kipakoljuk a flash bannert, és ha nagyobb a látogatottság, akkor többet fizet - kvázi lépésről lépésre meg akarja mondani nekem, hogy hogyan kell programozni (jó, hogy a kódot le nem akarja diktálni, bakker), és azt hiszi, mindent jobban tud a webprogramozásról, mint én, akinek papírja van a dologról. A probléma ott jön a képbe, hogy sok helyen ilyen emberekkel hirdettetik meg az állást (ezért vannak önellentmondásos követelmények) és ilyeneknek a feladata, hogy szűrjék ki a beérkező pályázatokból, hogy kit érdemes visszahívni, és kivel akarnak beszélni egyáltalán. És életbe lép az egyes pont.

Motivációs levél

Meg írjak kisregényt, és vigyem el őket moziba is. Komolyan, ma már nem elég az önéletrajz és a referencia, legyen fizetési igény, mozivációs levél, kiskutyafüle, lassan már a csecsemőkori fényképeimet is el kell küldenem... Persze, ha ez kell, megírom, de ne mondja nekem senki, hogy 500 beérkezett jelentkezőnél ezeket el is olvassa bárki. Ha viszont e-mail helyett nyomtatásba kérnék, közölném, hogy menjenek a fenébe, mert erre kár pocsékolni a papírt, csak az erdőirtókat támogatjuk.

Elképesztő elvárások

Mármint beszélj két nyelven minimum magas szinten, de legjobb lenne az anyanyelvi szint, legyen diplomád, küldj el húszezer okiratot, emellett legyél tökéletes, és ezért még csak sok pénzt se akarj. A kedvencem, amikor végezzem önállóan a munkát, csapatszellemben. Mármint most csak én fogom azt a weboldalt csinálni, és legyek teljesen önálló, mert senki nem mondja meg nekem, hogy mit csináljak, vagy többen dolgozunk együtt, és képes legyek alkalmazkodni mindenben mindenkihez (magyarán annak nyalni a hátsóját, aki épp elvárja)?

Ajánlatok

Mert persze, mit ajánlanak ezért?

• Mindennapos/szakmai kihívások - napersze, oké, ne legyen lapos a munka, mert nincs annál agyzsibbasztóbb, mint amikor nyomogatom a ctrl+c-t meg a ctrl+v-t napi 8 órában, és elvárják, hogy ne legyek agyhalott, de azért az is kimerítő, amikor minden nap azon kell filóznom, hogy mégis hogy a jó életbe csináljam meg ezt a kérést határidőre, amikor azt sem tudom pontosan, mit is akar, és annyira ez jár a fejemben a magánéletemben is, hogy már álmomban is programkódokat írok?
• Fiatalos csapat - jahm, oké, a harmincas nők is "fiatalos csapat", de mint tudjuk, nincs annál rosszabb, mert a fiatal nők is körbepletykálják a világot, arról nem is beszélve, hogy a legtöbbjük aljasul vigyorog a képedbe, miközben forgatja a kést a hátadban. Mellesleg... ha mindenütt fiatalos, lendületes csapat dolgozik, hol vannak a nem fiatalosak? O.o Biztos kihaltak, bár tény, webprogramozásnál nem sok "öreg" van...
• Versenyképes jövedelem - de hogy mennyi? Megnézik, mennyit van pofám elkérni, aztán bejelentenek minimálbéren, és a kezembe nyomnak néhány bankót még ezen kívül, hogy örüljek neki.

Szóval sorolhatnám még az ehhez hasonló sablon címszavakat, de ezek is csupán hangzatosak. Pont úgy, mint a kövéret némi túlsúllyal bírónak nevezni, vagy aki felemeli egy kicsit a hangját, arra ráfogni, hogy "némi dühkezelési problémája" van, és begyógyszerezni.
 

Idióta szerepjátékosok, avagy mit tudnak elkövetni online illetve asztali szerepjátékokban, amitől sikítófrászt kapok.

Bevezető és alapok

Azoknak, akik nem tudnák pontosan, mi a szerepjáték: Wikipedia a szerepjátékról

Sokan vagyunk, kik ennek az online verzióját használjuk, ahol nincs mindig mesélő, így rengetegszer vagyunk ráutalva a másikra. Ez a "sorozat" vegyesen szól az online fórumokon és az asztali szerepjátékokban, akár kifejezetten mesélők által elkövetett hibákról, amikkel már ki lehet kergetni engem a világból.

Ami nem megy, azt hagyd

Alapvetően nem vagyok igazán rasszista, igyekszem mindenkihez pozitívan hozzáállni. Őszintén szólva, immáron olyan 8 éve játszom szerepjátékot interneten, és ez alatt rengeteg változáson ment át az egész. Viszont ami nagyon sokszor zavar, az az, amikor az emberek úgy akarnak internetre írni egyáltalán, neadj' Isten szerepjátékozni, hogy az alapvető helyesírási szabályokat sem képesek betartani. A kedvencem a "muszály". Persze, én sem írok tökéletesen, de attól még az ember tanul, és nem tanúl, és magyarul beszél, nem pedig magyarúl. Aki tudja magáról, hogy az ilyesmit elszúrja, írja wordben, nyomjon rá egy helyesírás-ellenőrzést, és legalább a rosszul begépelt szavakat javítsa ki, ha a vesszőhibákat nem is. Amellett könyörgöm, tegyünk szünetet a vesszők és pontok mögé!
Ám ez kábé semmiség, amikor az ember nem tud normálisan fogalmazni sem. Aztán még ő van felháborodva, mert nem értik, hogy mit akar.

Nem biztos, hogy ha egy hete kezdted, már mindent tudsz, sőt!

A legtöbb kezdő játékossal az a baj, hogy azt hiszik, ők mindent tudnak. De tényleg. Nemrég kezdett el játszani az illető, de minimális realitása sincs. Erről mindig a szánalom tetőpontjául szolgáló "Robin Hood sorozat" jut eszembe, ami alapvető sztoriban is közröhely (Kevin Costner filmje óta még nem láttam jó Robin Hoodolt, hacsak nem a paródiáját), de a realitásérzéke is a nullán van. Számomra a "legszebb" jelenet az volt, amikor Robint, a kiváló íjászt csapdába csalták egy faluban, a tetőkön ott voltak a katonák számszeríjjal, Robin pedig nem teketóriázott, az egyik házba bement, elvett két őrtől egy-egy számszeríjat, majd kijött, és látványos lassított felvételben elvetődött, a két számszeríjat egy-egy kezében tartva, s azon egy ugrás alatt 5, ismétlem, ÖT darab katonát lőtt le a tetőről, anélkül, hogy bármelyik fegyverét újratöltötte volna. A szomorú az, hogy egyesek az ilyen baromságokat annyira komolyan veszik, hogy lazán megcsinálják. És még csak észre sem veszik, hogy az, amit ők totál komolyan gondolnak, egész egyszerűen közröhely.
Szerencsére találkozom még olyan játékosokkal, akik közlik, hogy most kezdték, és jaj, játszani sem mernek, mert biztos nem elég jó, aztán nagy-nehezen ráveszem őket, hogy játsszunk, elnéző leszek, és szólok, ha valami nem jó, erre jobban játszik kezdőként, mint az, aki több évet letaposott, és szuperzseninek hiszi magát, holott még mindig közröhely, amit művel.

Magadban játszol, vagy velem?

Ez egy érdekes kérdés, kéremszépen. Rengetegen alapértelmezettnek veszik, hogy ők szórakozni akarnak, és olyasmit játszanak, ami számukra marha szórakoztató, meg vicces, de mások szórakozását ezáltal tönkreteszik. Lehet, hogy kifejezetten vicces, hogy barbárként az ember berongyol egy előkelő bálra, és ott undorítóbbnál undorítóbb dolgokat művel, és persze, a barbár játékosa röhög, hogy ez hú de vicces, és mennyire elüldözte a másikat ezzel, de az elüldözött, vagy aki szépen bálozni akarna, annak ez nagy valószínűséggel nem tetszik. Vagy épp marha vicces vagy szórakoztató egyeseknek, hogy megverik a másik karakterét úgy, hogy az köpni-nyelni nem tud, és esélyt sem hagynak a játékban, és he-he, de jól csinálták, de a pórul járt karakter tulajdonosa nem valószínű, hogy élvezné ezt, hisz neki nem szórakoztató, sőt, semmi lehetősége nem maradt arra, hogy bármit játsszon. Az meg nem igazán játék, hogy annyit írok csak a hozzászólásaimba, hogy a karakteremnek fáj, már ömlik belőle a vér a veréstől, sőt, eszméletét veszti, és ha nincs szerencsém, még azt is kitalálja a bagázs, hogy a karakterem bele is halt a dologba, holott én még terveztem vele játszani egy kevéskét.
A szerepjátékról még a Wikipédián is azt írták, és ebben egyetértek, hogy ez egy olyan társas szórakozás, társasjáték, ahol a játékosok egymással játszanak, nem pedig egymás ellen. Ehhez pedig tartom magam. Mind a ketten azért játszunk az adott helyen és időben, hogy szórakozzunk. Nekem, mint játékosnak pedig kutya kötelességem úgy játszani, hogy az szórakoztasson lehetőleg mindenkit, akivel akkor és ott játszom, vagy legalábbis az ő szórakozásukat semmiképp se rongáljam.

A tiéd az a karakter, vagy az enyém?

És egy következő probléma. Talán ez az egyik leginkább kiakasztó: Amikor más irányítja a karakteremet, és még csak észre sem veszi. Ehhez volt szerencsém asztali játékban is egy mesélővel. Tudod, Kedves Olvasóm, én olyanfajta játékos vagyok, aki, ha asztali szerepjátékot játszik, nem csak elmondja, hogy "a karakterem megjegyzi, hogy neki nem tetszik a férfi frizurája", hanem előadom, mit mond, és hogyan, mintha én lennék a karakter. Itt tehát azt mondom: "Ránézek a fickóra" (közben odafordulok a játékoshoz), "végigmérem" (a játékos arcáról lefelé vándorol a tekintetem,majd vissza a fejére), "fintorgok egyet" (Felhúzom az orrom, mintha valami nagyon büdös lenne, és elhúzom a számat is), "és azt mondom: Egek, Öregapám, mi ez a haj, valami elvont hajszobrász futott beléd?"
És persze, a hangsúlyok is a helyén vannak. Na, volt egy mesélő, kéremszépen, aki rendszeresen odafordult a másik játékoshoz, és mintha tolmácsolnia kellene, elismételte, amit én mondtam, csak máshogy. Például jelen helyzetben a frizura kifogásolására odafordul a másik játékoshoz, és közli: "A csajt elkapta a hányinger a frizurád láttán." Holott erről szó sem volt. Például. De volt olyan helyzet, ahol direkt félreérthetően beszéltem, és úgy is játszottam el a jelenetet, mert a karakterem ilyen volt. Erre a srác odafordult megint a másik játékoshoz, és közölte azt, amit ő levont ebből, holott pont a másik értelmezés számított.

Online szerepjátékban is előfordul ilyen írás. Persze, néha elengedhetetlen, hogy beleírjuk a hozzászólásunkba, hogy a másik épp mit csinál, hisz lehet, hogy a két karakter beszélget, majd odaérnek a mittomén, kocsmához, és a másik játékos kinyitja az ajtót, bemegy, tartja nekem az ajtót nyitva, és közben tesz egy megjegyzést, az én karakterem pedig meglepődik rajta, hogy a férfi milyen előzékeny, mert vele nem szoktak ilyenek lenni. Ilyen helyzetben hajlamosak azt írni sokan: "XY előzékenyen kinyitja az ajtót, mint valami úriember. Meglepődök ezen, hisz nem szoktam hozzá, hogy ilyen jólnevelt fickókkal találkozok." - holott lehet, hogy a pasi nem is volt udvarias, csak bemasírozott, aztán ha már megtette, miért ne tartaná meg az ajtót? Annyira nem pofátlan, hogy rázárja a csaj orrára. Én ugyanebben a helyzetben inkább azt írnám: "Amikor XY kinyitja az ajtót, meglep vele, hisz nem feltételeztem róla ennyi előzékenységet, akkor sem, ha csak minimális. Nekem már ez is több, mint amihez hozzászoktam eddig."
Sosem tudhatjuk, milyen a másik karaktere. Az a másik fejében, fantáziájában létezik, nem az enyémben. Én nem tudhatom, hogy a másik karaktere olyan-e, amilyennek leírom, épp ezért az a legjobb, ha nem is írom le a másikét. Vagy ha mégis, akkor legalább megkérdezem, hogy ez így korrekt-e? De ha nem muszáj ezt leírni, akkor az ilyesmit elkerülöm.

Játszol, vagy regényt írsz?

Nemrégiben kialakult az a nézet a játékosok körében, hogy igényes hozzászólás csakis hosszú hozzászólás lehet. Ez olyan mértékben beleégett az "online szerepjátékos társadalomba", hogy manapság már szinte a hozzászólás hosszával egyezik meg az igényességének mértéke. Holott ez egy akkora baromság, mint annak a rendje! Mármint bocsánat, de ha egyszer leülök a gép elé játszani, akkor nem arra akarok várni egy órán át, hogy leírjon valaki 60 sort, mert az a "szép". Engem meg rohadtul nem érdekel, hogy a karaktere milyen matematikai görbével leírható ívben tartja a kisujját, miközben megemeli a csészét (persze, azt nagyon óvatosan, nehogy "elpocskoljon egy aprócska cseppet is az istenek eledelével, az ambróziával vetekedő ízű teájából"), meg az összes többit. Oké, játssza ki az érzéseit, meg fontos néha elmesélni a karakter történetét, gondolkodásmódjának miértjeit, de amikor már kisregényszámba menő mennyiséget kell végigolvasnom, hogy megtudjam, hogy a kérdésemre annyi volt a válasza: "igen", esetleg ki sem mondta, hanem "csak" bólintott, amit valahonnan ki kell halásznom az egész reagból, mert azt sem úgy írja le, hogy "bólint", hanem "megbillenti a fejét egy picit előre, majd újra, jelezvén, hogy egyetért/beleegyezik/támogat", akkor elküldöm az illetőt a fenébe már, mert ez nem szórakoztató, hanem unalmas. Ha játszani akarok, akkor nem akarok órákat várni, és malmozni a gép előtt, hogy kisregényben leírják nekem a választ, amiből csak annyi számít nekem, hogy az illető bólintott, szóval igen a válasza. Arról nem is beszélve, hogy ha többen játszunk együtt, esetleg kaland, és van egy mesélő, akkor a mesélőt meg kifejezetten fáraszthatja, hogy neki tényleg végig kell olvasni mindent (velem ellentétben, aki max. tesz rá nagy ívben, és ennyi), és mindenre korrektül válaszolnia.

Szóval akinek ennyire kreatív szómenése van, és ennyire szeretne írni a karakteréről, vagy ennyire csak az szrakoztatja, ami másnak nem szórakoztató, az fogjon egy word-öt, nyissa meg, írjon bele novellát, kisregényt, nagyregényt, aztán hátha az egyik kiadó felfigyel rá, ha meg nem, akkor küldje be valami weboldalnak, vagy tegye fel maga a netre, hátha többeknek fog tetszeni.

De leginkább: Gondolkozzatok már, mielőtt hülyeségeket csináltok! És leginkább: Mielőtt BÁRMIT tesztek, vegyétek figyelembe, hogy a másik is ember, a másik is szórakozni akar, és először gondoljatok bele, hogy a másik szemszögéből nézve ti mit szólnátok, ha ezt csinálnák a karakteretekkel? Ha örülnétek neki, akkor debil barmokról van szó, és nektek valami "utáljunk mindenkit" szerepjátékos oldal kellene, ahol mindenki csak ilyen baromságokat művel másokkal, ha pedig nem örülnétek, akkor: NE CSINÁLJÁTOK!

Ez ilyen egyszerű és logikus, nem? Vagy tényleg mindenki idióta?

Mobcsik, dizik és cukcsi szövcsik...

Na, most robbant fel a fejem. Ezt a stílus már kizárni sem lehet sehonnan. Hogy miről is beszélek? Az alcím árulkodó kissé, de megmagyarázom.

A cukimuki plázacicácskák, de rajtuk kívül sokan mások is rászoktak erre a beszédstílusra, aminek a lényege, hogy minél több szót lerövidíts. Általában "-csi" rövidítéssel végződik a szó, de a "cs" néha kimarad. Ja, és persze, mindezt a szótő után pakolják, nagyjából. A fentebb leírt szavak közül: Mobcsi = mobiltelefon. Ma már nem divat a "Telcsi", neeem, az már elavult dolog, a mobcsi aaannyival, de aaaaaannyival menőbb! Dizi = DESIGN! (na, ezen ütköztem meg nagyon). Háttérképeket kerestem, és ezt egy weboldalon találtam ennek kapcsán. De ez nem elég: Volt ott még fejli = fejléc, oldi = oldal (mármint weboldal), és úgy általában olyan dolgok, amikre csak lestem.

Az egy dolog, hogy egyesek egymás közt így beszélnek... de hogy már a "munkahelyemre" is így betörnek, és ilyen moslékkal árasztják el a netet, totálisan idióta, hasonló beszédstílusú társaik számára megírt "így csinálj egyszerűen weboldalt" szövegekben, hogy azok is megcsinálhassák a csilivili, idiotizmussal teletömött, olvashatatlan weboldalaikat, amiket ha tudnék, elárasztanék inkább vírusokkal, hogy töröljenek ki minden ilyen szennyet a netről, hát ettől most kissé elszállt az agyam.

Ez lesz az új módi? Oké, én is használok rövidítéseket, főleg a megszokott wowos kifejezéseket, de olvassatok csak bele az eddigi írásaimba itt, vagy bárhol máshol, sehol nem használtam rövidített kifejezéseket, kiírtam mindenhol mindent. Mert az lehet, hogy a beszédben sokak számára totálisan elkorcsosul és lerövidül a magyar, és mindenre van egy még rövidebb kifejezés, de azért a nyelv az még nyelv, és főleg írásban kellene arra figyelnünk, hogy megőrizzük, ápoljuk, és helyesen használjuk!

Nos, a sorozat első témája, ahogy a címben is szerepel: A diszlexia.

"A diszlexia a nyelvvel, a beszéddel és az olvasástanulással kapcsolatos részképességzavar. Fő tünete az olvasási képesség elmaradottsága az életkor, iskolázottság és intelligencia alapján elvárható szinttől. Problémát okozhat a betűk, szavak, és számok felismerése, leírása, a leírt betűket felcserélhetik, vagy ellenkező irányban olvashatják. Az olvasott szöveget nehezen, és hibásan idézik vissza, lényegét nem tudják visszaadni."

- írja a Wikipédia. Gondoltam, megmutatom az elején, hogy mit is takar maga a kifejezés, hátha nem ismeri mindenki.

A diszlexia tehát probléma, amennyiben az ember hagyományos módon akar tanulni. Az iskolában az ilyen gyerekeket majdhogynem fogyatékosként kezelik. Egyszerű a képlet, nem? A gyerek problémás, nem tud jól olvasni, nem tud jól írni, cseréli és keveri a betűket, alkalomadtán még a számokkal is problémája lehet. Ergo: hülye. (Megjegyzés, a Diszlexiával gyakran együttjárhat a két másik probléma is, a diszgráfia és a diszkalkulia, előbbi az írás zavara, utóbbi a számolásé.)

Nemrég megtudtam, hogy a legfiatalabb unokatestvérem, aki épp középiskolába készül, ezzel a problémával küzd. Kései gyerek volt, a két nagyobb testvére már egyetem végefelé jár, kiröppentek a családi fészekből, idejük nagy részét a közeli nagyvárosban töltik. Igaz, csak fél óra kocsival, de egyszerűbb a városon belül hazamenni, mint lebuszozni még a közeli faluba. Így Keresztanyám közel 50 évesen rendszeresen leül a legkisebbik fiával tanulni, pedig nem tanár, ráadásul rég volt már, amikor ezt ő tanulta. S mily meglepő: a rendszeres közös tanulásnak hála, jobb a tanulmányi eredménye a fiúnak, mint egyébként lenne, vagy mint korábban volt. Mi lenne, ha mondjuk külön magántanár foglalkozna vele minden tantárgyból?

Keresztanyám természetesen igyekszik jó anya lenni, s mivel tudja, hogy ez a probléma fennáll, beszélt a tanárokkal (akiket ismer személyesen, mivel egy faluról van szó, volt két nagyobb gyereke is, ráadásul a könyvtárban dolgozik). Megkérte őket, hogy figyeljenek kicsit a gyerekére, hisz ismert ez a tanulási nehézséget okozó probléma, és szóljanak, ha romlanának a jegyei, mert akkor ő is jobban odafigyel rá. Eredmény: az unokatestvéremet körülbelül idiótának kezelték. Sőt, az egyik tanár elég csúnyán lehúzta a jegyeit (hosszú idő után nem-kijavított dolgozat, sőt, el tudom képzelni, hogy olyan módon feleltette, ami egy diszlexiásnak kifejezetten problémás, és nem azért kapott rossz jegyet, mert nem tudta az anyagot, hanem mert a diszlexiával kábé teljesíthetetlen az elvárás...).

Az unokatestvérem megírta a központi érettségit. Nem kellett abba az iskolába, ahová menni akart, egyszerűen azért írta meg, mert meg akarta írni, meg akarta próbálni. A diszlexia miatt kapott némi előnyt: öt perccel tovább írhatta a dolgozatot. Érdekes módon a matek központija jobb lett, mint az ötös tanulóké, sőt, a család azt mesélte, hogy az IQ teszt szerint a gyerek zseni. Ám jobban járnak, ha semmilyen papírra nem írják rá, hogy diszlexiás lenne, különben nem mehet oda tanulni, ahová akar, mert nincs meg a speciális tanár, nincs felkészülve az iskola a diszlexiás gyerekek tanítására. Hát igen, hatalmas zsenialitás kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön: a diszlexiás gyerek nem hülye. Egész egyszerűen csak másféle foglalkozást igényel, máshogy kell feleltetni, alkalomadtán a házi feladathoz, otthoni tanuláshoz magántanárra van szükség, aki ezt tudja kezelni (bár ha a tanár a feleltetésnél nem partner, akkor se ide, se oda...). A kedvencem az, mikor a papíron "speciális tanár" is nagy lendülettel megvilágosodott, miszerint ez a gyerek tényleg nem hülye. Ojjé, végre rájött.

Ha az ember tovább olvas a wikipédián, mást is találhat:

"A diszlexia nem betegség, hanem inkább a gondolkodás, az észlelés és a tanulás, tehát általában az információfeldolgozás egy más formája. Köszönhetően az eltérő gondolkodásmódnak a diszlexiások egy része egyes területeken az átlagnál sokkal tehetségesebb."

"A diszlexiások nem szavakban, hanem képekben gondolkodnak, gyorsan felismerik a jelenségek mögötti struktúrákat, hamar felismerik a problémákat. Képzeletük gazdag, kíváncsian, kreatív és intuitív módon viszonyulnak a világhoz. Mindennek köszönhetően a diszlexiások között sok tehetséges képzőművésszel, politikussal, színésszel, tudóssal, feltalálóval, zenésszel találkozhatunk."

Hoppá. Mily meglepő. A diszlexiás emberek TÉNYLEG nem hülyék. Egyszerűen csak máshogy gondolkoznak. Lényegében erőteljesen vizuális típusok, nem? Érdekes, ha nekem mondanak valamit, mesélnek, vagy olvasok, első körben mindig elképzelem, vizualizálom a dolgot. Lefordítom képekre. Egy diszlexiás is hasonló lehet, csak sokkal erősebb nála ez a különbség, nehezebben fordít, dehát én sem olvasok épp villámgyorsan, ezzel ellentétben állítólag meglepően gyorsan gépelek. Ha megjelenik egy kép, vagy jelenet a fejemben, a képzeletemben, azt hamar tovább gondolom, és nem esik igazán nehezemre megfogalmazni a gondolataimat, leírni a lelki szemeim előtt látott képet. Viszont eltart egy darabig, míg a kimondott, vagy leírt szavakat képpé formálom a fejemben. De attól, hogy lassabban "fogom fel" az információt, még nem vagyok hülye, sőt, ugyanolyan normális ember vagyok, mint bárki más.

Ugyanígy a diszlexiás ember sem hülye, vagy "normálatlan". Sőt, egyes esetekben kifejezetten kiemelkedőek, zseniálisak is lehetnek. (Később fogom kifejteni a diszlexia összefüggéseit a balkezességgel, ami csak tovább erősíti ezt az irányt..) Ám ha egy "normális" embernek azt mondják, hogy valaki diszlexiás, az rögtön elkönyveli az illetőt elmebetegnek, idiótának, hülyének, és ennyi, kész-passz, kapuk bezárva, kizárt, hogy esélye legyen az illetőnek bármire. Pedig csak annyi kellene, hogy a társadalom ne korlátozódjon minden tekintetben a "normális" emberek igényeire. Igen, a diszlexiásoknak talán speciális iskolára van szüksége... ám ez cseppet sem jelent elmegyógyintézetet. Egyszerűen csak több olyan iskola, vagy legalábbis óra kellene, ahol nem kifejezetten írásra és olvasásra korlátozzák a tanulást, hanem egyéb módszereket is bevetnek. Olyanokat, ami viszont egy diszlexiásnál előny, mert ők úgy könnyebben tanulnak, nekik nagyobb sikerélményük van belőle, sőt, alkalomadtán egy "normális" gyereket is leköröznének, jobban teljesítenének náluk. De ami a legfontosabb: Csak egy kis figyelem és egy kis alkalmazkodás kellene. És annyi, hogy őket is ugyanúgy normális embernek tekintsük, s ne bélyegezzék őket hülyének, csak azért, mert a "normális" emberektől eltérően gondolkodnak. Ez az eltérés pedig szerintem cseppet sem hátrány, ha megfelelően kibontakoztathatják magukat.

Hát, ismét itt. Rég írtam már ide. Őszintén megvallom, sokáig nem volt olyan egetrengető problémám, amit ne írtam volna már le, vagy épp olyan természetű volt, amiről kicsit "nehéz" így írni. Most viszont találkoztam eggyel, aminek következtében "megvilágosodtam".

"Normális vagyok, megmondták a hangok is" címmel indítok egy újabb cikksorozatot, amik, bár különböző irányokat és témákat dolgozhatnak fel, mind összefüggenek egyvalamiben: mindegyik jelenség rosszul van kezelve, a "normális" emberek úgy tesznek, mintha ezek nem lennének normális dolgok, mintha azok az emberek, akik eltérnek a "normális" emberektől, nem lennének normálisak. Pedig a legtöbb esetben ez pont fordítva van. Én már csak tudom. Rengeteget tapasztaltam, de mostanság jutottam el ennek ilyen szintű felismeréséig.

Fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy ami itt is felbukkant, a többi cikkben is fel fog: A "normális" szót ízért írom itt idézőjelbe, mert szerintem azok az emberek, akiket ezzel a kifejezéssel írok le, egyrészt nem feltétlen normálisak, hisz egy részük legalábbis mindenképpen a totális átlagidióta kategóriába sorolható (főleg begyepesedett gondolkodással), másrészt, ezek "csupán" azok az emberek, akiket a társadalom normálisnak mond, tehát az aktuálisan kitárgyalt "problémával" nem rendelkeznek, sőt, a legtöbben esetleg el is ítélik azokat, akik viszont "problémások". Vagy egyszerűen csak hülyének bélyegzik őket.

A "problémás" ez esetben szintén idézőjeles, hisz a legtöbb helyzet valójában nem probléma, teljesen normális dolog és jelenség, csak épp a "normális" emberek problémásnak mondják azt, aki ilyen, esetleg elnyomják, hülyének bélyegzik, és megnehezítik, megkeserítik az életét azzal, hogy olyasmit várnak el tőle, amit alapvető lénye miatt nem képesek megtenni. Persze, az ilyen "nem képes rá" dolgokra mindig azt fogják rá, hogy "biztos csak lusta, nem akarja, így próbál meg kibújni a feladat alól", stb... holott csupán eleve hülyeségek ezek az elvárások, mert miért másszon a ló a fára, ha patája van, és amúgy sincs semmi azon a fán, ami kellene neki?

Lesz szó diszlexiáról, balkezességről, baglyokról és pacsirtákról, és bármiről, ami még menet közben eszembe jut. :)

Már gyerekkoromban is nagyon szerettem ezt a verset. Nagyon elmés és ötletes. Ha valaki nem ismerné:

"Azt mondják a hatalmasok,
Hogy akinek hat alma sok,
Az már elég hatalmas ok,
Hogy ne legyen hatalma sok."

Na de, amiért ezt az idézetet választottam, az lényegében nem más, mint a hatalmaskodás.

Az emberek nagy részének lételeme, hogy valaki, vagy valami fölött hatalma legyen. A legtöbbnek van is. Hatalmad lehet a gyerekeid fölött, hatalmad lehet főnökként a beosztottjaid fölött, sőt, a kutyád, vagy egyéb háziállatod fölött is hatalmad van. Egész egyszerűen bármit megtehetsz vele.
Persze, itt lehet mondani, hogy "bizonyos keretek között, mert a törvény így, meg úgy"... igen, a törvény szerint ha vered a kutyádat, jöhetnek az állatvédők, és elvehetik tőled. Ha bántalmazod a gyereked, jön a gyámhatóság. Ha hozzá mersz érni az alkalmazottadhoz, lazán feljelenthet. Már, ha kiderül, hogy ez megtörtént. És az apró-cseprő ügyekkel a bíróság sem foglalkozik, különben az emberiség nagyobbik részének csak azzal kellene foglalkoznia, hogy ítélkezzenek, mert a Főnök beszólt, és megalázott ezzel mindenki előtt egy alkalmazottat.

Sajnos, hiába van erre törvény, szabály, nem lehet betartatni mindenkivel. Már csak az emberek lelkiismeretén múlik, kihasználják-e ezeket a "kiskapukat", és feszegetik a határt, de nem lépik át, vagy sem. És az a baj, hogy van, aki úgy tudja ezt a határt átlépni, hogy valami irtózatosan messzire jusson el ezzel, mégse tehess ellene semmit. Hisz ha a Főnök beszólt az irodájában, négy szem közt, ahol senki, de senki nem is hallhatja, gyakorlatilag csak a Te szavad van az ő szava ellenében. És láthattuk, hova fajulhat az, amikor semmiféle konkrét bizonyíték nincs az elbeszéléseken kívül. (Gondoljunk csak a Zsanett-ügyre, vagy a külföldön megvert magyarokra, és hadd ne soroljam még, hány olyan eset van, amikor valakit állítólag bántalmaztak, és évekkel később is tárgyalnak, aztán vagy elhiszik az egyik félnek, hogy igazat mondanak, vagy a másik fél hazugságait hiszik el.)

Ám a legtöbb hatalmaskodónak mindez nem elég. Mert hatalmad immáron egy "másik világban" is lehet. Ott, ahol épp ezt is olvasod, igen: Az Interneten. Gondoljunk bele, hány weboldal van, ezáltal hány chat, fórum, ahol hányan rendelkeznek adminisztrátori vagy moderátori jogokkal.

"9.szabály: Ne élj vissza a hatalommal, a hatáskörhöz felelősség is társul!" - mondja a Netikett. Ám ezt kevesen tartják be. Van, aki lazán kitöröl egy hozzászólást, csak azért, mert aki írta, kellően jó ellenérveket hozott fel, és nem volt kedve megválaszolni, mert ha igazat ad neki, akkor be kellett volna látnia a tévedését, de ha ellenkezne csakazértis, akkor bizony, le is járathatná magát. Ezért inkább mondvacsinált indokkal töröl, és bannol. Ja, igen, a törléshez indokot sem kell csinálni. Hisz ki látta azt a hozzászólást? Ki tanúsítaná, hogy tényleg jogos volt a bann? Ha azt mondja, hogy "mert az illető alpári módon emlegette az édesanyámat", nincs ember a földön, aki megmondaná, hogy "nem így volt". Vagy hisznek a szerencsétlenül járt felhasználónak, vagy nem. Ő meg így járt, és bár pihenni, szórakozni ment volna oda, ahová, így még a szórakozásból is csak idegeskedést csináltak neki. Mert egy szórakozást szolgáló oldalon a hatalommal rendelkezőknek még nagyobb a felelőssége.

Zárásul csak annyit mondanék, ez a kicsit összeszedetlen, zazás szövegem után: Nézzünk kicsit magunkba. Mindenki. Ne a másikra mutogassunk, hogy "he, az az idióta is mit csinál", csak azzal foglalkozzunk, mi mit tettünk, és mit fogunk tenni. Szóval nézzen mindenki magába, és gondolja végig, ki, vagy mi fölött rendelkezik hatalommal? Aztán gondolja végig, hányszor, mikor, hogyan használta ki ezt? Visszaélt ezzel a hatalommal? Tett olyat, amit fordított helyzetben nem bírt volna elviselni?
Biztos?
Akinél ötvenedjére is átgondolva a kérdést, még mindig "nem" a válasz, aki ennyiszer megnézve a témakört, is úgy látja, hogy nem élt vissza a hatalmával, annak vagy irtó pocsék az értékrendje, és kívánom neki, hogy élje át azt, amit másokkal tett, és aztán legyen nagy a szája, vagy, ha jó az értékrendje, akkor jó például szolgálhat mindenki számára. Legyen erre büszke, mert nagyon kevesen vannak, akiknek tiszta lehet a lelkiismerete.

"Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok megváltozik minden...
És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!"

Őszinteség, bizalom.

Szép dolog mindkettő, éppen csak nem mindig kifizetődő.
De mégis, hogyha nem kapjuk meg valakitől, akitől elvárnánk, hogy őszinte legyen velünk és/vagy bízzon bennünk, kikelünk magunkból, elönt minket a méreg és legbelül halálosan megsértődünk. Előfordul, hogy ezt ki is mutatjuk, de olyan is megesik, hogy magunkba rejtjük, s viccel palástoljuk, vagy épp egy legyintéssel, amolyan “Jól van, nem is érdekel, tartsd meg magadnak a titkodat!”-képpen látszólag túl is lépünk a dolgon. Viszont az igazság az, hogy túllépni nem egyszerű. Jobb lenne, hogyha sértődésünket kimutatnánk, hiszen akkor nem nyomná a lelkünket, de az vesse rám az első követ, aki még soha nem rejtegette önmagát. Mégis minek kellene mindig, mindent kimondani úgy, ahogy az a szívünkön ül? Támadási felületet hagynánk, s az nem lenne jó dolog.
Alapvetően olyan embernek tartom magam, aki könnyen őszinte másokkal, könnyen adja ki magát felületes történetekben, s hogyha bízom valakiben, akkor abban nagyon bízom. Egy ismerősömnek - akivel azóta sajnos félresiklott ismeretségünk - mondtam annak idején, hogy nem tudok kevés bizalommal lenni valakik iránt. Ha egy személyt megkedvelek, beengedem a szívembe, akkor mindegy mennyi ideje ismerem, tökéletesen meg fogok bízni benne, még akkor is, hogyha a magam szkepticizmusával igyekezzem is kezelni a kapcsolatot.
Ha már kapcsolatoknál tartunk.. Az utóbbi hetekben átment a kezemen rengeteg régi fénykép, ahogy rendezgettem a lakást, majd pedig a számítógép mappáit. Nos, volt amelyik megmosolyogtatott, volt amelyik elszomorított, s volt olyan, amelyik még fel is háborított. Visszaemlékezéseket generált bennem a sok képről eszembe jutó múltfoszlány, s amint ez kiegészült jelenbéli tapasztalatokkal is, fancsalin voltam kénytelen elhúzni a számat.

“A bizalomra épülő kapcsolat egyik legjellemzőbb formája a barátság.”

A barátság olyan dolog, amiben régen mindenek felett hittem. Úgy gondoltam, hogy szerelme bármennyi lehet egy embernek, de legjobb barátja csak egy, így azt meg kell becsülni, s életünk végéig fog tartani. Nos, be kellett látnom, hogy ez így nem igaz. Nő és nő közötti barátságokat a férfiak gyakran rivalizálás címkével illetik, s bármennyire is nem akartam ezt tudomásul venni, mégis tapasztaltam, hogy van benne valami. Volt ugyanis egy barátnőm. Tizenkét évesen testvérekké fogadtuk egymást, még vérünkkel meg is pecsételtük a szövetséget, s megfogadtuk, hogy bármi történjék, soha nem hagyjuk cserben egymást. Megegyeztünk, hogy öreg korunkban együtt fogunk élni, macskákat tartunk és cserélgetjük a műfogsorainkat. Megannyi, gyerekes, majd később kamaszos, felhőtlen, tökéletes percet töltöttünk együtt, szerettük egymást, mindent tudtunk egymásról, mindenek felett ragaszkodtunk egymáshoz és megvédtük a másikat a gonosz szavak, rossz vélemények ellen. Őérte még saját szüleimnek és az egész világnak ellene fordultam, hogyha kellett. Aztán.. Egyszer csak vége lett. Felesleges lenne utólag azon kattogni, hogy miért történt így. Mindkét fél úgyis a másikat tartja hibásnak, s én is emberből vagyok, tehát így működöm. A lényeg, hogy hiányzik, piszkosul. Tudom, hogy soha nem leszünk már jóban, de akkor is, az első igazi, mély és öröknek hitt barátság vége ugyanakkora űrt képes hagyni az ember szívében, mint egy elvesztett szerelemé. Sem egyiket, sem másikat nem pótolhatja maradéktalanul semmi új. Vannak barátaim Akiket kedvelek, nagyra tartok, akik fontosak nekem. Egyikőjüket sem vagyok hajlandó azzal megbántani, hogy egy letűnt-legjobb árnyékába helyezzem őket. Hiszen ők nem bántottak meg, legalábbis nem annyira, mint a Legelső. Éppen ezért nyitottam egy külön fakkot lelkem mélyén az említett elmúlt barátságnak, s a fényképek végignézésével eltettem oda minden róla szóló emlékemet. Jobb ez így.
Nem hiszem, hogy van tisztem tanácsot adni bárkinek is. Következő gondolataimat tehát csak az vegye tanácsnak, aki úgy érzi, több lehet általa. Tanácsot adni kéretlenül sem, s kérve sem mindig hasznos. De ettől függetlenül, szerintem egy dolgot fontos megjegyezni az életről, s a barátságokról: semmi sem tart örökké, s mindig azt kell élvezni, ami van. Utólag pedig lehet keseregni a múlton, de csakis egyedül, magunkba zárkózva, hogy ne bántsunk vele senkit, ki a jelenünk része, s ugyanazt a pozíciót tölti be, melyet az elvesztett személy annakidején. Ezt tanultam az elmúlt néhány hét alatt.

“A barátság mindenekfölött fegyverszünet, hatalmas szellemi érintkezés a köznapi részletkérdések felett.” (Antoine de Saint-Exupéry)

Nemrégiben volt a születésnapom (sokadik, nemmondommeg :) ), és ajándékba azt kaptam, amit megsúgtam, hogy jó lenne... két jegyet a Vámpírok Báljára! Olvastam, hogy lesz, és amióta elkezdték játszani, azóta meg akartam nézni. De a barátaim valahogy nem hívtak, hogy nézzük meg, és amikor én mondtam: "Jajj, én már láttam ezzel meg azzal!" Sebaj... majd elmegyek valamikor a Kedvesemmel. Rágom is mindig a fülét, hogy menjünk el erre meg arra a musicalre, előadásra, mert mindketten szeretünk ilyeneket nézni.
Nostehát végre összejött a naaaagy alkalom, és azóta nem egyszerűen odáig vagyok érte, meg vissza, hanem egy hét sem telt el, és a szöveg nagy részét kívülről tudom, a dallamokat lazán éneklem, és remélem, rövid időn belül táncolni is megtanulom, amit épp lehet, már, ha lesz róla kellően használható felvételem. Persze, alapból is úgy öltözök, hogy ha beállnék közéjük a fináléban, senkinek fel nem tűnne, hogy nem tartozom oda, max. abból, hogy esetleg nem pontosan úgy mozgok. :) A Múzeumok Éjszakáján meg is kérdezték, megyek-e a Vámpírok Báljába, hogy így öltöztem, ahogy... mondom, nem, de ez nálam átlagos viselet.

Tehát mostanság nagyon bírom a vámpírokat, mint olyat. A filmet is szerettem, amiből a musicalt írták, és életem legjobb szerepjátékait a Vampire - The Masquarade kalandokban játszottam. Más asztalihoz mondjuk nem is volt túl sok szerencsém, néhány alkalmon kívül, dehát ez van. :)

Ez a vámpír-téma persze, több helyen is előjött, példának okáért a filmekben, könyvekben. Barátnőm elrángatott a Twilight című filmre, amiről akkor azt sem tudtam, hogy miről volt szó. Nagyon tetszett, ahogy a könyv is, és nem kifejezetten azért, mert hű de lehetett csöpögni a hímnemű egyedeken (bár attól még közös erővel előkészítettük a terepet a felmosórongynak), amit megelőzött egy Anita Blake sorozat... elkezdése. (Másik barátnőm is az én, azaz a Kedesem könyvein indította el a sorozat olvasását.) Persze, az újabb részeket már nem olvasom. Abból sem. Pont azért nem, ami miatt elkezdtem ezt a blogbejegyzést.

Ma reggel, ahogy jöttem felfelé Kedvesemmel a mozgólépcsőn, a tekintetem a reklámtáblákra tévedt, amin sorra könyvek voltak... megint. A címeket nem sorolnám el, de úgy tűnik, több, mint a fele ezeknek kifejezetten vámpíros-szexelős témájú. Blöeeeee. Oké, van valami izgi abban, ha egy egyébként veszélyes pasi akar meghódítani, meg mittomén, amikor bármelyik pillanatban, egy könnyed mozdulattal meg is ölhetne, de ehelyett minden erejével véd, bizonyára erre van alapozva ezeknek a "BestSeller" könyveknek a sikere. (Gondolom, minden nap más-más könyv eladásai a legjobbak, különben hogy lenne ennyi bestseller, igaz? :) )
Viszont... ez a sok-sok, lényegében azonos témájú, perverz-fantázia könyv... nekem már sok. Kezd ilyen Romana-Júlia-mittoménmi fílingje lenni az egésznek. A női írók sorra ontják kifelé magukból az izgis szerelmes-szexelős könyveket, csak épp manapság nem a gazdag vidéki gyerekkori barát akarja meghódítani a főszereplő hölgyeményt, vagy a vadidegen, aki első látásra is álompasi volt, csak aztán valamiért nagyon utálni kellett - hát persze, különben hol lett volna a sztori, ha azonnal minden klappol?
Manapság a vámpírszerető a divat. A vámpír, akinek ellen lehet, és ellen kell állni, csaka ztán mégsem jön össze, és ahelyett, hogy kiszívná az összes vérünket, és lazán legyilkolna, inkább hentereg velünk, és gyűri a lepedőt, és még a harapása is finom és puha, és izgató, és még csak véletlenül sem válik vadállattá, hogy széttépjen, mert akkora, de akkora önuralma van!

És az a legszörnyűbb, hogy ezeket azért írják meg ennyire sikeresre, mert... van, aki elolvassa.

Csak azon filozofálok, vajon mikor válnak ezek a könyvek olyanná, minha valaki "szépen megfogalmazva" írna le egy fantasy-horror-hentai regényt, ahol brutális perverzitással erőszakolják meg huszan a főszereplőt, aki mindezt nagyon élvezi, és még többet akar. Egyik-másik jelenlegi könyv már erőteljesen hajaz a japán rajzfilmekre. Még a csápos-szörnyes verzióval is összefuthat manapság bárki a fantasy-pornó-regényekben.

Manapság csak erre izgulnak fel a nők? Nem szivesen lennék az ilyeneknek a férje... főleg, mivel emberként sosem lennék képes felvenni a versenyt egy fantáziabeli álompasi-vámpírral.

És még rám mondják a szerepjáték miatt, hogy álomvilágban élek...

Megjegyzés, magyarázat:
Hentai: Jelentése: Perverz. A japán anime filmek erotikus verzióját szokás így nevezni, tartalmi skálája igencsak széles. Általában ha már egy női mell kivillan, az már hentai, bár még a lágyabb része. Van, amelyik elsőszerelem-történettel rendelkező, lágyabb történet, van, ahol alvilágos-elrablós a történet, és a főszereplő nő természetesen az áldozat, és van, ahol már mindenféle fantáziaszörnyek perverzkednek a lánykákkal. Ezek közt elég gyakoriak azok a szörnyek, amelyek jó sok "csáppal" rendepkeznek, és persze, mindegyiknek a vége kifejezetten férfi nemiszerv alakkal rendelkezik. Ezeket nevezem én csápos-szörnyes hentainak. :)

"Fogalmad sincs mit érzek! Olyan szörnyű az életem!"
Avagy bővebben az Emo-életérzésről.

Nem fejteném ki a stílusirányzatot, mint olyat. Előttem már megtették, sokkal jobban, nem mondanám el ugyanazt pepitában, nem épp újságíróként. Akit érdekel jobban, mi is az IGAZI Emo, az itt utánaolvashat:
Emo: Egyszerre minden és semmi - Origo.hu
Nem transzvesztita, nem depressziós, csak emós - index.hu
Korreltül leírják az emo kialakulását, származását, az eredeti stílust. Én most ennek a divat-verziójára térnék ki. Meg egy-két gondolatra a követőivel kapcsolatban.

Aki kicsit is utánaolvasott, láthatja, mi a különbség, ki emo, ki divat-emo. És hogy mennyire divatos lett az "Emo-életérzés", mint olyan. Ennek hátterében valahol a fenti idézet is áll.

"Honnan tudhatnád, milyen szörnyűségeken mentem keresztül, veled ez nem történt meg!"

Minden 12 éves "emo" (ezentúl idézőjelbe írom a szót, amikor a divat-emoról beszélek, aki annak mondja magát, de fogalma sincs az egészről, megadom ezzel a tiszteletet azoknak, akik nem csak tinihisztiből követik a stílust, és nem igaz rájuk az, amit manapság az emo-viccekben is olvashatunk) átélte már a világ legnagyobb fájdalmait. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Szörnyűséges érzés lehetett, hogy nem kapta meg a 10 ezer forintos szegecselt övet a reggeltől estig minimálbérért gürcölő, esetleg ráadásul egyedülállóként több gyereket eltartó szülőtől, össze fog törni a világ. Vagy épp ebben a korban megtalálta az egyetlent, az igazit, azt, akit már a világ keletkezése ótaneki rendelt a sors, és vissza, és azóta minden egyes életükben (értsd:  reinkarnációs újjászületés) együtt voltak, és így meg úgy, ha meg nem, akkor mennyit szenvedtek egymás nélkül, és most az az idióta valamiért szakított vele, vagy járni sem akar, esetleg észre sem vette még.
Nekem persze, fogalmam sem lehet erről, hisz még arról sem tudok, ki voltam előző életemben, és egyébkéntis, az én szüleim még nem váltak el,meg így, meg úgy, meg amúgy.

Világéletemben egy érzékeny lány voltam. Nem úgy érzékeny, mint egy "emo". Kicsi koromban könnyen sírvafakadtam, ha valaki elvette a játékomat, vagy fellökött a játszótéren fogócskázás közben. Ezáltal én voltam mindenki céltáblája. Igaz, hogy a szüleim mindig mellettem álltak, mindig támogattak, amit lehetett, megadtak - igaz, ritkán kértem tíz- vagy százezer forintos nagyságrendű díszes kiegészítőket, mert képes voltam megérteni, hogy ha nincs rá pénz, akkor nincs. Sőt, nagyon boldogan hordtam azokat a ruhákat, amiket édesanyám két kézzel varrt, nagymamám két kézzel kötött vagy horgolt nekem (ez utóbbiakat halála óta még inkább nagyra értékelem, mert tudom, hogy nem kapok többet).
Ma is egy nagyon érzékeny lány vagyok, de már tudom kezelni. És bár úgy érzem, jó családi helyzetem miatt - ami bár nem volt tökéletes és kiemelkedő, de nekem pont elég - szerencsés vagyok, gyerekkoromra még most is úgy emlékszem vissza néha, hogy én akkor megjártam a poklot. Nekem ne mondja egy "emo", hogy nem tudom, milyen az, ha bántanak.

Másrészről... mindig empatikus ember voltam. Sokaknak ez talán misztikusan vagy túlzón hathat, de ha valakinek valami bánata, baja, problémája volt, empátiám, és nagy fantáziám (tényleg méretes, alig fér a fejembe :) ) miatt mindig nagyon jól tudtam, min mennek keresztül mások, mit éreznek. Úgy, mintha szó szerint "átvettem" volna az érzést, vagy belebújtam volna kicsit az illető bőrébe. Aki erősen empatikus típus, az tudja, miről beszélek, talán ő is átélt már ilyet. (Bizonyos helyzetekben már igyekszem tudatosan nem beleélni magam pl. egy film szereplőjének helyzetébe, és ezért sem bírnám ki az orvosi/ápolónői munkát, szociális munkát, pedig nagyon szeretek segíteni.) Mégis, ezerszer megkaptam már azt a bizonyos mondatot, hogy én honnan tudnám, mit érez ő, nekem sosem volt ilyen meg olyan problémám.

Nem szégyellem kimondani a korom: 25 éves fejjel, ezzel a "képességgel", empátiával, fantáziával úgy gondolom, semmit sem tudok még az igazi szenvedésről, és semmit sem akarok tudni. Mindenkinek "szar az élet", nem csak nekem, neki, amannak. De akkora divat lett már a szenvedés, a "nekem annyira rossz" hozzáállás, a "senki sem értheti meg, mit érzek" dolog. Ami persze, egy rossz hozzáállás, mert ennek következtében még csak nem is beszélünk erről senkinek. Aztán csak emészt, és emészt.

A másik véglet persze, az, ha előadom valakinek, hogy épp beszóltak, és áááh, mennyire felbosszantott ez a hülyeség. Aprócska probléma ugyan, és talán holnapra el is felejti az ember, de akkor és ott nagyon zavaró, jó lenne kiadni, lerázni, megszabadulni tőle, és azt kapja az ember a képébe, hogy "jajj, ugyanmár, ne hisztizzek már ezen, a másiknak ezerszer rosszabb, mert ilyen meg olyan baja van". Egészségére. Illetve, a baj esetében ne, de nem hiszem, hogy ennyi empátia, erő ne szorult volna valakibe, hogy bár hatalmas nagy baja van, mert tényleg nagy, ne ezzel, meg önmaga szenvedésével foglalkozzon, hanem azzal, hogy a másikat meghallgassa, és ne torkollja le, amiért egy apróság miatt "szenved", hanem segtsen neki, jótanáccsal, ötletekkel, "ne foglalkozz vele, csak magadat kínzod" javaslatokkal.

A legtöbb "emo"-s kiskölyök is azért játssza ezt, mert tényleg tesz rá a világ nagy ívben. De nem csak az idegenek, hanem a szülők, barátok is. Manapság már mindenki azon versenyzik, ki van rossz helyzetben. Megnézném, mit mondanának, ha egy harmadik világ-beli éhező kisgyerekkel találkozna, aki elvétve fogyaszt szilárdabb táplálékot, húst pedig csak ünnepnapokon lát. És akkor még korántsem biztos, hogy meg is eheti, vagy egy falatot kap belőle. Ezzel szemben dolgozik reggeltől estig, hogy legalább a gyomra ne korogjon annyira.

Végtelenül szenvedő társadalomban élünk. Megvan mindenünk, ami fontos, de az nem elég. Több kell. És ha nincs több, akkor az mekkora szenvedés. Micsoda kín, hogy nem mehetünk évente ötször Hawaiira nyaralni, és nem kacsalábon forgó királyi kastélyban élünk, kismillió szolgával, és annyi lakomával az asztalon, hogy három hónapig jóllakna belőle az egész "udvartartás". Szörnyű.

Fel kellene vágnom az ereimet. Olyan pocsék az életem. Jobb lenne holtan.
Remélem, mindenki érzi az iróniát.
És higyjétek el: NEM lenne jobb holtan. Akármennyire is "szenvedünk". Valami szép biztos van, amiért megéri élni, és továbblépni. Ha másért nem, hát a következő Napsugárért, ami előbújik végre a borult felhők mögül, és dalra fakasztja a pacsirtát.

Ne kínozd magad divatból. Ne szenvedj csak azért, mert "ez a menő". Nem éri meg beállni a birkacsordába, ami épp a szakadék felé baktat.

Sokat gondolkodtam, vajon miről írhatnék, hiszen rengeteg olyan dolog van, amitől a hajam szála is begöndörödik. De nem minden ér meg egy misét. Még csak egy bejegyzést sem. Viszont hosszas keresés, elmében kotrás után találtam egy valamit, amiről a mai világban igencsak érdemes írni, függetlenül attól, hogy manapság gyakran lerágott csontnak vagyunk hajlamosak titulálni.
Engem személy szerint halálosan idegesít, hogyha azt hallom: “Szingli vagyok!”. Nem, mintha az sokkal jobban hangzana, hogy “egyedülálló” vagy “facér”, de mégis, miért kell egy angolból átvett, lelopott kifejezéssel dobálózni, hogyha vannak erre magyar szavak is? Vagy ha nagyon muszáj, akkor körül is lehet írni. Bár az az érzésem sokan nem ismerik fel az árnyalatokat a szavakban vagy a magyarázatokban.
Nos, a minap megütötte a fülemet egy mondat a buszon. Négy, tizenhat évesnél nem idősebb lány ült előttem a négyes ülésben. Valamiről nagyon csevegtek, nem hallottam őket, lévén a fülembe dörömbölt valami Nightwish szám. Igen ám, de a lejátszó váltott, Greg Laswell - Off I go-ja sokkal softosabb, halkabb volt, így könnyeden elcsíptem a beszélgetésükből egy mondatot.
- “Mi vagyunk a négy budapesti szingli!” - harsány nevetés.
Azt hittem, hogy rosszul hallok. Még szerencse, hogy le kellett szállnom, mert elértem a körteret.. Nem sokon múlt, hogy ne forgassam meg a szemem rájuk. A kötekedés négy kislánnyal pedig igazán nem hiányzott volna aznapra, kellett a beszédenergia a vizsgára.
Node, annyira bennem maradt ez a mondat, hogy egész hazaúton ezen kattogtam. Mi az, hogy szingli? Egyáltalán ki a szingli? Van valami korhatára, vagy szingli az a hatéves kislány is, akinek az óvodai csoportjában mindenkinek van “férje” (Hozzáteszem, nekem volt, egyszerre 3 is, de ez most nem erre a lapra tartozik. Fiatalság, bohóság.) csak neki nincs? Vagy szingli a hetven éves özvegy, ha egyedül él élete végéig? Egyszerűen nem értem. Felbuzdulva értetlenségemen, hazaérve utánanéztem a neten, hogy mit is mond a “szakirodalom” erről a témáról. Nos, nem mondom, hogy sokkal okosabb lettem volna, ugyanis annyi vélemény kelt már szárnyra, amennyit nem szégyell az emberiség publikálni, s mindezen vélemények még csak véletlenül sem mutatnak száz százalékos egyezést. De még nyolcvanat sem.
Nézzünk egyet: (Magyar Virtuális Enciklopédia szócikke)
“szingli – egyedülálló nő vagy férfi, aki tudatosan úgy alakítja az életét, hogy huzamosan nem fér bele se társ, se család. Jellemzően városi, képzett, jó anyagi helyzetben lévő, fogyasztásorientált, húszas-harmincas-negyvenes éveikben járó emberek, akik csak alkalmi kapcsolatokat tartanak fenn.(…) De ennek az életformának a jegyeit viselhetik olyanok is, akik éppen ellenkezőleg: anyagi, lakhatási, ismerkedési lehetőségek hiányában nem tudnak tartós párkapcsolatot kialakítani, illetve családot alapítani. Esetükben tehát nem tudatos választásról, hanem a kö­rülmények kényszerítő erejéről van szó.”
Tehát akkor, az előbbi elméletemből mindkét véglet kivonható, de ezek szerint a négy középiskola virága sem tartozhat ebbe a kategóriába. Ők csak túl sok Sex and the city-t nézhettek, semmi több. Kérdés, hogy kellene-e ilyesmit nézniük. Tulajdonképpen mindegy, a televízió káros vagy hasznos hatásairól most nem kívánok írni. Ez a cikk a szingliség egyik olvasatával foglalkozott, melyről kijelenthetem, hogy elég nagy blődség, véleményem szerint. Életforma? Nem. Csak menedék. Könnyebb villogni azzal, hogy valaki “szingli”, s erre büszke is, mint vállalni azt, hogy valahol a lelke mélyén igazán magányos, de ki nem mondaná, mert csorba esne a büszkeségén..

(folytatása következik, ha minden igaz, hamarosan)

Manapság már bizony, nagy téma ez a dohányzás-dolog. Nem is véletlenül. A lényeg a címben kihangsúlyozva: Károsítja környezetünk egészségét is. Ha valaki rágyújt, az már nem csak magát mérgezi (szemben egy alkoholistával vagy drogossal, akik maximum a viselkedésükkel "mérgeznek", de attól még nem leszek rákos...)

Rendszeresen fordul elő velem, hogy állok a buszmegállóban, vagy a zebra mellett, a piros lámpánál a tömeg közepén, és megérzem a cigarettafüst szagát. Ezek a dohányosok ráadásul nagyon furfangosak ám: Előttem, mögöttem, jobbra is és balra is áll egy-egy, hogy akármerre menjek, vagy akármerről fordul a szél, biztos, hogy kapjam a képembe a bagófüstöt.
Ha pedig csak egy dohányos van, az biztos, hogy úgy áll meg a buszmegálló/zebra oldalánál, hogy a szél tuti a mellette várakozókra vigye a füstjét, hogy mindegyik végigszagolja.

Eszméletlen egy állatfaj a "bagós idióta". Persze, ebbe nem tartozik bele minden dohányos... csak az, aki az itt leírtakból magára ismer. Aki soha egy pillanatra sem nézte meg, áll-e mellette egy várandós édesanya, vagy azon végén áll-e a buszmegállónak, ahonnan nem a tömeg felé fújja a szél a füstjét. Arról az elmebeteg állatról nem is beszélve, aki babakocsiban tolja a gyerekét, és majdhogynem a baba képébe fújkálja a bagóját.

Őszintén szólva, nagyon boldog vagyok, hogy végre már be akarják tiltani a közterületen való dohányzást. Marhára nem hiányzik sem a buszmegállóba, sem a játszótéren. Ugyan, fiatal vagyok még az anyasághoz, de ha egyszer eljön az ideje, állapotosan biztos le fogom harapni a fejét annak, aki akár csak elő meri venni a cigarettáját a közelemben, ha pedig valaki a néhány éves, játszótéren játszadozó gyermekem mellett akarja szívni a blázt, hát az készüljön fel a kínok kínjára.

Már csak azt remélem, hogy még ifjúkoromban felfedezhetek egy jó kis antidohányos rock-pubot, ahol a világ legjobb zenéire lehet táncolni, szórakozni, anélkül, hogy este 11 körül már harapnom kellene a füstöt, hogy némi levegő is jusson a tüdőmbe.

Kicsit fűződik a téma az előbbi pontatlansághoz. Konkrétabban egy része ebből fakad, de ezt most nem részletezném.

Maradjunk annyiban, hogy további sok idiótának válik szokásává az, hogy bár egy adott témáról nem tud semmit, mégis határozott véleménye van, egyenesen megingathatatlan.
Elvégre... honnan tudja valaki, hogy például tudsz-e főzni, vagy sem, ha soha meg sem kóstolta még azt, amit készítettél? Honnan tudhatja, hogy a véleményed nem helyes, vagy hogy álomvilágban élsz-e, ha a legalább fél napos kiselőadásból, amivel beszámolhatnál az adott dologról, két mondat után levonta a következtetést, és utána már kíváncsi sem volt a többire?

Manapság az idiotizmus ezen ágát is előszeretettel űzik a népek. Rádnéz, és máris tudja, hogy csakis ez meg az meg amaz lehet. Gót külsőmből első látásra "boszorkánynak" szoktak nézni. Ennek ellenére rendkívül empatikus embernek tartom magam. Persze, nekem sincs energiám mindenre, de vannak olyan apróságok, amiket megteszek, és segítőkész vagyok. Ezt bizonyára nem sokan feltételezik rólam. Hiszen "jujj, folyton feketében járok". De amikor arról van szó, hogy valakit útba kell igazítani, és látom, hogy nagyon nem tud tájékozódni az illető a teljesen ismeretlen környéken, nem ritka, hogy elkísérem egészen a buszmegállóig, amire fel kell szállnia. És ilyenkor kapom a kedves mosolyokat, hálás tekinteteket, köszöneteket, és úgy indulok tovább: Ismét bebizonyítottam, hogy nem szabad a külső alapján ítélni.

Ahogy a fent említett egy-két szóból sem, vagy abból, milyen "látványa" van az ételnek, amit főztek. Nem az számít, hanem az íze. És botorság mindenkinél határozottabban állítani, hogy "Nem tud főzni" az, akinek főztjét eddig csak szagoltuk. Talán gondolkodjunk el azon: Attól még, hogy valaki nem ugyanazt eszi, amit mi, még lehet az is finom.

Utálom a gombát. De nem utálom azt, aki rántott gombát ebédel, és az a kedvenc étele. Attól még ő nem lesz jobb, vagy rosszabb.

Ahogy egy plázacica vagy "Hülye Emo-s" mögött is rejtőzhet értékes ember, még ha sokak szerint ritka is.

Az ember elvárja, hogy pontosak legyenek vele szemben, ami úgy hiszem, teljesen jogos. Itt nem feltétlenül azt értem, hogy a nő másodpercre pontosan odaér a randevúra, mert a szépség időt igényel :) Igaz, a késés nem valami kellemes, de ez azt is ugyanúgy zavarja, aki elkésik. Én már csak tudom, rendszeresen kések mindenhonnan, és folyton ég a képemről a bőr emiatt, de ezen a hiányosságomon egyelőre még képtelen voltam túllépni. :)

Ám van egy másfajta pontosság is, amire nem asszociálnak azonnal az emberek, mégis, rendszeresen használjuk különböző kifejezésekben a szót: Pontosan így van, pontosan idézem valakinek a szavait, jól, szépen és pontosan végzem a munkámat, pontosan azt csinálom, amit kértek. Pontosan értelmezem a hallottakat, olvasottakat.

Ezekből most a pontos értelmezésről és pontos idézésről van szó a címben. Nem arról, amikor a sajtó idézi a politikus vagy a híresség szavait, hanem a hétköznapi apróságokban felmerülő pontosságokról - pontosabban pontatlanságokról.

Félreértések mindig vannak, mindig előfordulnak. Ezek egyik része abból fakat, hogy a két fél közül az egyik nem fogalmaz pontosan, félreérthető, amit mond, és ezt félre is értik. A másik része abból, hogy a másik fél nem _értelmezi_ pontosan a dolgot. "Hú, harmadjára majdnem sikerült eltalálni a labdával a céltáblát!" - erre hajlamosak morogni: "A beképzelt kis idióta itt játssza az eszét, hogy harmadjára máris eltalálta azt!" - holott nem erről van szó, hanem arról, hogy már egészen közel volt a célhoz, mégsem sikerült még. Ilyen félreértelmezések velem is előfordultak, főleg mostanság. A legrosszabb az, amikor nem csak nem fogadja el a félreértelmező fél, hogy nem is azt mondtam, amit ő aztán a amásodiknak, harmadiknak, negyediknek továbbad, hanem még szándékosan tovább is költi a saját szája íze szerint, hogy saját magát igazolja másokkal szemben is, holott tévedett.

Valamelyik reggel bementem a munkahelyre. Mivel egy kicsit haragudtam a munkatársakra (jogosan, vagy jogtalanul, szinte részletkérdés e tekintetben), nem egy vidám, széles mosolyos "Jóóóóó reggeeeeeelt!!!" köszönéssel indítottam közös napunkat, hanem flegmán annyit mondtam: Helló. Gondoltam, ebből talán észreveszik, hogy valamiért nem vet fel a boldogság a rózsaszin felhők közé, hogy be kellett jönnöm közéjük, szemben a korábbi napokkal, amikor a korábbi vidámabb köszönéssel kezdtem. (Másoknak, akikkel nem volt bajom, természetesen vidáman köszöntem, hisz nem rájuk haragudtam.)
Erre jött a kifakadás of course: Miszerint a "Helló" köszönés egy embernek szól, nem pedig háromnak (épp annyian ültek bent), és ha már bemegyek egy helyre, illik mindenkinek köszönni, ésatöbbi ésatöbbi, bla, meg bla. És bla is. Persze, amikor kifejtettem, hogy a köszönés angolból átvett, és akárhol használják/használták, mindenütt jelentett akár többes számú köszönést is, le voltam ugatva, hogy márpedig de akkorsem, és miért nem köszönök akkormár "Sziasztok"-kal. (Itt megjegyeztem, hogy tudtommal a "szia" az angol/amerikai "see ya" szleng magyarosítása, amely ("see you next time") a "viszlát" megfelelője, és ha már ennyire nyelvtanozunk, érkezéskor helytelen lenne használni. Talán nüansz kötekedés volt, de legalább volt alapja, és nem volt rosszabb, mint amivel nekem ugrottak...)
A dolog vége az lett, hogy a karomnál fogva el lettem rángatva a Főnökhöz. (Pontosabban a helyetteséhez, mert Főnök éppen nem volt.) Ott már az volt előadva, pontosan idézem: "Bejött, és úgy köszönt, hogy szia (...)". Ha nem öt perce köszöntem Hellóval, akkor tényleg idióta vagyok. Mellesleg a "szia" esetében tényleg igaza lett volna, mert azt nem szokták több embernek is mondani. Arra már rendszeresítve van a "sziasztok". De a "hellósztok" szerintem egy totál idétlen és értelmetlen szó :)
Szerencsére engem is végighallgattak, és úgy látták, tényleg csak kötözködésről van szó, de attól még veszettül nagyokat pislogtam, hogy milyen egyszerűen válhat öt perc alatt egy "helló" "sziává", csak azért, mert aki a torkomnak ugrott, rájött menet közben, hogy tényleg nincs igaza, ezért át kell kicsit költenie a sztorit, hogy tovább verhesse az asztalt. Szép kis dolog.

Pedig mennyivel okosabbnak tűnnének az emberek, ha beismernék, hogy tévedtek, és bocsánatot kérnének, ahelyett, hogy kiszinezik a valóságot, hogy olyan legyen, amilyen nekik tetszik. Talán holnap én is hupilila eget fogok teremteni, mert az milyen szép már.

De a lelkiismeretem tiszta. Én bocsánatot kértem azért, amiben beláttam, hogy "tévedtem", mert nem kellett volna kimondanom. És még csak nem is kért rá senki, hogy tegyem meg. :)
 

„Aki sokat beszél, Keveset mond”

Mindig is szerettem a szólás-mondásokat. Anyáink és apáink jól megfogalmazott életbölcsességei, mik soha el nem veszítik valóságalapjukat. Hogy mire is értem ezt?
„Hülyékkel vagyunk körbevéve”. Jómagam jobban kedvelem a mai társadalomra a buta szót. A hülye a mai ifjúsági generáció ( Nem mintha olyan öreg lennék ) egy elszlengesedett szóhasználata arra ha valaki valami fura dolgot mond, vagy beszól a másiknak. Tehát szokás követni a divatot mint ezt már itt olvashattátok. Divat lett kimondani a frankót, felvállalni önmagunkat és beszélni-beszélni mindenről amiről csak tudunk. Ez a felvállalás, a szabadság utat enged a buta emberek hangjának is, ők is kimerik mondani amit gondolnak, nagy bánatomra. Trendi lett felvállalni önmagunkat, és így bárki bármikor kimondhatja amit akar. Éppen ezért az emberek nagy része azt hiszi, hogy amit mond az úgy is van, mert megteheti. Ha én azt mondom magamról: okos vagyok, akkor az is vagyok, mert kimondhatom, mert meghallgatják. Ezt el lehet adni. A mai világ őszinteségi áradatban úszik. Őszinte vagyok mert a szemedbe mondom, hogy mit gondolok rólad. Persze az értelmes stílus mellőzésével.
A napokban is értek hasonló dolgok, bár szerencsére lepereg. Nem szólok vissza hanem csendben végighallgatom azt aki az „okos” és megmeri mondani.
Az emberi birka természet vezetett ide. Ezt lehet eladni, sokan ettől érzik magukat sikeresnek. S bár nem akarok ilyen lenni, mégis, mindig úgy érzem, legszívesebben én is beolvasnék neki. De tudom, hogy nem ereszkedhetek olyan mélyre. Ez most biztosan nagyképűnek hangzik, vagy tán én is belecsöppentem a nagy őszinteségi divatba. Mindenki döntse el maga, de szerintem rég rossz, hogy akkor vagy valaki, ha a birka tömeggel el tudod hitetni, hogy tényleg az vagy, ami. Pedig egy intelligens viselkedésbe szerintem az is beletartozik, hogy hogyan viseljük, vállaljuk, mutatjuk meg magunkat másoknak. Tisztában lehetünk az értékeinkkel, de azt hiszem minden tökéletesség (vagy valami olyasmi ) felé vezető úton kell, hogy legyen egy kis szelídség és szerénység. Mára ez kihalt, úgy látom. Érdemes lenne kicsit visszatekinteni, nemdebár...?

Sokan képesek gondolkodás nélkül belekezdeni egy témába. Azért képesek annyit beszélni, hiszen nincs a mondandójuk mögött átgondoltság és tartalom. Az ember mielőtt megszólal, általában átgondolja mit is akar mondani. A lényegét és, hogy hogyan is fogalmazza meg értelmesen. Viszont egyesek minden átmenet nélkül képesek belekezdeni a válaszba, vagy esetleg kérdésbe. Képtelenség, még észre sem veszed, és megmagyarázza a lehetetlent egy teljesen illogikus dologgal. Már-már művészi szint egyeseknél a mellébeszélés, bár ahhoz is kel egy kis rafinéria.
Lehet, hogy több idő kell ahhoz, hogy valami értelmeset tudj válaszolni, de legalább megteszed, fordítasz rá időt. Sokan mielőtt megszólalnak meg sem próbálnak a velük szemben álló helyzetébe belegondolni, esetleg a mondatai igazi értelmébe nézni. Válaszolnak arra ami először átsuhan a fejükön és lényegi nyom nélkül távozik is, csakhogy azonnal válaszolhassanak.

Az életben leginkább a divatmajmokból van már elegem. Bár tény, a legnagyobb divatja a divatosságnak van. Ez alatt persze, nem azt értem, hogy mindenki olyan cuccokban akar mászkálni, amiben a legnagyobb modellek mászkálnak a kifutókon, és amiket a legnagyobb tervezők terveztek, és egyik-másik még az animés fantáziakölteményeket is lekörözi. Nem.

Mindig van egy aktuális divat.

Egy olyan stílus, amit divat követni.

A legtöbb fiatal azért szeret egy együttest, mert divat. Mindenki szereti, hát nem lógok ki a sorból. Ám sajnos a divatból majmolás a felnőtteket is ugyanúgy érinti.

A probléma ott kezdődik, hogy a legtöbb ember semmit nem tud a stílusirányzatokról. De nem csak azokról nem, amikhez semmi közük, hanem azokról sem, amiket egyébként követnek.

Egy ideje már ki merem mondani: Gót vagyok. (Emo-t csak azért nem mondok, mert azoktól, akik annak adják ki magukat, és játsszák az agyukat, hogy mekkora Emo-k, még rosszabbak, mint a divatgótok, de erről majd egy másik bejegyzésben.) Eleinte csak azért kezdtem el gót cuccokat beszerezni, hogy szerepjátékos karakterem "jelmezébe" bújhassak, amikor elmegyek ide-oda. A hajam is azért lett feketére festve, hogy kipróbáljuk, hogy áll. Kimosható festékkel. Eleinte az tetszett ezekben a ruhadarabokban, hogy kicsit... múltidézőek lettek. Amikor felöltöztem először fűzőbe, bokáig érő szoknyába, kicsit mintha gyermekkori álom teljesült volna. Az az álom, amikor még a kislány azt játssza, hogy ő egy hercegnő, szép, hosszú ruhában. A fekete színt pedig alapvetően csak azért hordtam, mert más színben nem volt épp könnyű megfelelő ruhadarabokat beszerezni, és a karakterem jelmeze is "megkövetelte" a fekete színt. De még teljes gót szerelésben sem mondtam soha magamról, hogy gót lennék. Nem azért, mert nem voltam már akkor az. Azért, mert nem tudtam magamról, hogy az vagyok-e, vagy sem. Nem tudtam, mit is jelent "Gótnak lenni".

Aztán elkezdett ez már oly mértékben zavarni, hogy alaposan utánanéztem. És ahogy olvastam, olvastam a sorokat, történelmi-zeneiirányzatbeli és egyéb lényeges magyarázattal, akaratlanul is egyre inkább magamra ismertem. Felfedeztem magamban azokat az érzéseket, amiket ott sorra leírtak, azt a gondolkodásmódot, azt a problémát.

Ma már tudom, mit jelent mindez, és ma már bátran ki is mondom, hogy ezen stílus egy képviselője vagyok. És kiráz a hideg azoktól a plázacicáktól, akik fekete ruhákat aggatnak magukra, és elmennek egy rockbuliba, hogy ott aztán ne csináljanak semmit, csak smároljanak egy pasival a színpad közepén, és játsszák az agyukat, hogy a hidrogénszőke fejükkel és a húdetuti sminkjükkel mekkora gótok.

Dehát... ugyanúgy érvényes erre is, ahogy a közeljövő témáiban szinte bármire: Senki nem tájékozódik arról, amiről kellene, mégis kijelentéseket tesz, és téves következtetéseket von le.

Elég sokan voltak, vannak, lesznek egyetemisták. Eme intézményrendszer egyik meghatározó eleme a vizsgaidőszak, azon belül is a vizsga. Nem, most nem arról fogok papolni, hogy tanuljon mindenki éjjel nappal (néhány ember egyedet leszámítva szerintem ez fizikai képtelenség, akárki akármit mondjon), és nem is a lusták sirámát fogom most előadni. Csak egy mókás eset.

Hősünk volt olyan bátor/botor, hogy egy azon hét 4 napjára 5 vizsgát rakjon be (ami tulajdonképpen 4 csak az egyiket élvezetesebbé tették két menettel, de nem ez a fontos, ahogy az elképzelhető eredmények se :D). Ezek egyike egészen könnyűnek ígérkezett, hisz csak sokat kellett rá olvasni (más ilyen tárgyaknál kevés olvasással is simán, akár még jó jeggyel is át lehetett csusszanni). Logikánk és elemző képességünk a helyén van. A tanár állítólag kedves. Diáktársunk, aki már túlesett ezen, nem olvasott semmit és 4-est kapott. Elemezni meg majdnem mindenki tud. Elérkezett a 9 óra, sőt már tízperccel el is múlt, mikor hősünk a megadott helyre ér. Másik, összesen két vizsgázó társa már ott ül a lépcsőn és vár. Lelkesek, ők mindenre, mindenből felkészültek. Hősünk csak túl akar esni rajta, hogy utána a dlutáni, sokkal keményebb vizsgára készülhessen. És várnak. Várnak. Igen, még mindig várnak. Lassan már 10 óra, a tanár sehol. Mint kiderült a titkárságon sincs senki. Még a kedves portás bácsi is körbetelefonálta nekik a fél világot, de nem lettek okosabbak. Végül az egyik várakozó vizsgázó feltelefonálva ismerősei egy jelentős hányadát, megszerezte A telefonszámot. Bizony a tanárét. Azon nyomban fel is hívta, majd amennyire megtépázott idegei engedték, kedvesen megkérdezte a tanárnőt, hogy mi a helyzet. Nem, nem baleset volt szerencsére. Egyszerűen csak azt hitte oktatónk, hogy kedden vizsgázat (és gondolom mindenki sejti már, hogy keddre nem is volt vizsgaidőpontja... :D Honnan tudjuk? Az ajtajára kirakott cetliről. :D) Egy óra múlva ott lesz. Ekkor volt fél 11. Nos, nem kellett egy óra, hogy odaérjen, így csak nagyjából 2 órát kellett várakozniuk az áldozatoknak. A vizsgán végül mind a 3 bátor és elszánt harcos átment, hősünk ezt részben A Drakula halot és élvezi című remek alkotásnak köszönhette, mert mint megvilágosodásakor kiderült számára, az még egy egész korrekt Bram Stoker feldolgozás. :D

No de kalandjai még nem értek véget. Ki kell deríteni, hol lesz a másik vizsga. Ha már úgyis az elektronikus rendszerben vájkál, megnézi, az átkos repetázós műsorból tud-e már jelentkezni a következő körre. Igen, lehet. De miért nem engedi a rendszer? A válasz egyszerű. A nem úl pozitív érdemjegy helyett ott virít a Nem jelent meg kiírás. Mi a szösz... érdekesen nem jelent meg, ha az (érdem)jegy ott virít a kis könyvecskében, ráadásul olyan szépen elterpeszkedve, hogy más jegyet be se lehetne írni mellé. Megvan a másnapi vizsga utáni program. No de ezekkel a háta mögött végre mehetett a másik vizsgára, mert már tudta, hova kell mennie. Hősünknek még volt fél órája.

Sokan tanulhatnának a címként megadott idézetből. Zseni volt, aki kitalálta. Igen-igen, ez a bejegyzés általában az emberek mentalitásának problémáit fejtegeti, mint az idiotizmus egyik látványos megnyilvánulását.

Nagyon sokan vannak a környezetemben, akik... hát, hogy úgy mondjam, nem tudnak semminek sem örülni. Van valami új, valami szép, valami jó, és nem azon örülnek, hogy dejó, hogy nekem van, hanem azt lesik, hogy de miért csak ekkora, miért nam nagyobb.

"A szomszéd fűje mindig zöldebb", ahogy a mondás tartja. És mennyire igaza van! Mindig azt kell lesni, mi van a másiknak, ami nekünk nincs, és mindig túlszárnyalni! Mindig azt kell lesni, mi az, ami nem működik, mi az, ami nem stimmel, mi az, ami nem jó! elfelejthetnék már ezt végre, annyira idegtépő tud lenni, hogy néha ordítani tudnék már!

Azon kevesek közé sorolom magam, aki képes örülni egy apróságnak, képes meglátni valamiben a szépet. Van, hogy úton hazafelé meghallom, hogy csivitel egy madárka az ágon, és megállok, és megkeresem, hol lehet: És akkora örömme tud eltölteni, hogy meglátom, hogy ott van, és énekel, és milyen szép a hangja, milyen szép a tolla! És utána teljesen jókedvem lesz tőle, hogy nahát, egy újabb aprócska csodának voltam tanúja, valaminek, ami szép, ami érték, amit szeretek. A munkahelyemen, az ablak mellett van egy hatalmas fa. Nagyon jó érzés munka közben hallgatni, ahogy szól a füttyfürütty a madárkáktól, úgy érzem, teljesen feldobja a kedvem. Egészen addig, míg a kolléganőm meg nem szólal: Hülye madár! Én meg csak pislogok, hogy van egy munkahelye, ahol van olyan mázlista, hogy egy csipetnyi természet a szomszédságában lakozik, hogy nem csak a belvárosban pöfögő kocsik zaját hallgathatja, hanem azon pattog, hogy egy madár egész délelőtt csivitel. És ilyenkor legszivesebben a fejemet verném a falba, annyira fá már ez a hozzáállás.

Mennyivel boldogabb lenne az ember élete, ha nem csak a rosszat látná minden eseményben, ami vele történik! Ha tudnák néhányan értékelni azt a sok pici apróságot, ami egy-egy kicsi csoda az életben, legyen az egy csivitelő madárka, egy szem édes eper, ahogy szétolvad a nyelvünkön, vagy a legfontosabb, amit sorra elfelejtenek: Egy mosoly. Egy apró mosoly az utcán, a boltban, a metrón, vagy bárhol, amit talán észre sem veszünk, mégis, egy kis ragyogást,e gy kis napsugarat csempészünk vele annak a napjába, akit megajándékozunk vele.

És ne azt nézzük, hogy a finom limonádéban hol van a citrom. Ha pedig az élet citrommal kínál... kérjünk hozzá egy jó Martinit :)