Mindenki Idióta

"Fogalmad sincs mit érzek! Olyan szörnyű az életem!"
Avagy bővebben az Emo-életérzésről.

Nem fejteném ki a stílusirányzatot, mint olyat. Előttem már megtették, sokkal jobban, nem mondanám el ugyanazt pepitában, nem épp újságíróként. Akit érdekel jobban, mi is az IGAZI Emo, az itt utánaolvashat:
Emo: Egyszerre minden és semmi - Origo.hu
Nem transzvesztita, nem depressziós, csak emós - index.hu
Korreltül leírják az emo kialakulását, származását, az eredeti stílust. Én most ennek a divat-verziójára térnék ki. Meg egy-két gondolatra a követőivel kapcsolatban.

Aki kicsit is utánaolvasott, láthatja, mi a különbség, ki emo, ki divat-emo. És hogy mennyire divatos lett az "Emo-életérzés", mint olyan. Ennek hátterében valahol a fenti idézet is áll.

"Honnan tudhatnád, milyen szörnyűségeken mentem keresztül, veled ez nem történt meg!"

Minden 12 éves "emo" (ezentúl idézőjelbe írom a szót, amikor a divat-emoról beszélek, aki annak mondja magát, de fogalma sincs az egészről, megadom ezzel a tiszteletet azoknak, akik nem csak tinihisztiből követik a stílust, és nem igaz rájuk az, amit manapság az emo-viccekben is olvashatunk) átélte már a világ legnagyobb fájdalmait. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Szörnyűséges érzés lehetett, hogy nem kapta meg a 10 ezer forintos szegecselt övet a reggeltől estig minimálbérért gürcölő, esetleg ráadásul egyedülállóként több gyereket eltartó szülőtől, össze fog törni a világ. Vagy épp ebben a korban megtalálta az egyetlent, az igazit, azt, akit már a világ keletkezése ótaneki rendelt a sors, és vissza, és azóta minden egyes életükben (értsd:  reinkarnációs újjászületés) együtt voltak, és így meg úgy, ha meg nem, akkor mennyit szenvedtek egymás nélkül, és most az az idióta valamiért szakított vele, vagy járni sem akar, esetleg észre sem vette még.
Nekem persze, fogalmam sem lehet erről, hisz még arról sem tudok, ki voltam előző életemben, és egyébkéntis, az én szüleim még nem váltak el,meg így, meg úgy, meg amúgy.

Világéletemben egy érzékeny lány voltam. Nem úgy érzékeny, mint egy "emo". Kicsi koromban könnyen sírvafakadtam, ha valaki elvette a játékomat, vagy fellökött a játszótéren fogócskázás közben. Ezáltal én voltam mindenki céltáblája. Igaz, hogy a szüleim mindig mellettem álltak, mindig támogattak, amit lehetett, megadtak - igaz, ritkán kértem tíz- vagy százezer forintos nagyságrendű díszes kiegészítőket, mert képes voltam megérteni, hogy ha nincs rá pénz, akkor nincs. Sőt, nagyon boldogan hordtam azokat a ruhákat, amiket édesanyám két kézzel varrt, nagymamám két kézzel kötött vagy horgolt nekem (ez utóbbiakat halála óta még inkább nagyra értékelem, mert tudom, hogy nem kapok többet).
Ma is egy nagyon érzékeny lány vagyok, de már tudom kezelni. És bár úgy érzem, jó családi helyzetem miatt - ami bár nem volt tökéletes és kiemelkedő, de nekem pont elég - szerencsés vagyok, gyerekkoromra még most is úgy emlékszem vissza néha, hogy én akkor megjártam a poklot. Nekem ne mondja egy "emo", hogy nem tudom, milyen az, ha bántanak.

Másrészről... mindig empatikus ember voltam. Sokaknak ez talán misztikusan vagy túlzón hathat, de ha valakinek valami bánata, baja, problémája volt, empátiám, és nagy fantáziám (tényleg méretes, alig fér a fejembe :) ) miatt mindig nagyon jól tudtam, min mennek keresztül mások, mit éreznek. Úgy, mintha szó szerint "átvettem" volna az érzést, vagy belebújtam volna kicsit az illető bőrébe. Aki erősen empatikus típus, az tudja, miről beszélek, talán ő is átélt már ilyet. (Bizonyos helyzetekben már igyekszem tudatosan nem beleélni magam pl. egy film szereplőjének helyzetébe, és ezért sem bírnám ki az orvosi/ápolónői munkát, szociális munkát, pedig nagyon szeretek segíteni.) Mégis, ezerszer megkaptam már azt a bizonyos mondatot, hogy én honnan tudnám, mit érez ő, nekem sosem volt ilyen meg olyan problémám.

Nem szégyellem kimondani a korom: 25 éves fejjel, ezzel a "képességgel", empátiával, fantáziával úgy gondolom, semmit sem tudok még az igazi szenvedésről, és semmit sem akarok tudni. Mindenkinek "szar az élet", nem csak nekem, neki, amannak. De akkora divat lett már a szenvedés, a "nekem annyira rossz" hozzáállás, a "senki sem értheti meg, mit érzek" dolog. Ami persze, egy rossz hozzáállás, mert ennek következtében még csak nem is beszélünk erről senkinek. Aztán csak emészt, és emészt.

A másik véglet persze, az, ha előadom valakinek, hogy épp beszóltak, és áááh, mennyire felbosszantott ez a hülyeség. Aprócska probléma ugyan, és talán holnapra el is felejti az ember, de akkor és ott nagyon zavaró, jó lenne kiadni, lerázni, megszabadulni tőle, és azt kapja az ember a képébe, hogy "jajj, ugyanmár, ne hisztizzek már ezen, a másiknak ezerszer rosszabb, mert ilyen meg olyan baja van". Egészségére. Illetve, a baj esetében ne, de nem hiszem, hogy ennyi empátia, erő ne szorult volna valakibe, hogy bár hatalmas nagy baja van, mert tényleg nagy, ne ezzel, meg önmaga szenvedésével foglalkozzon, hanem azzal, hogy a másikat meghallgassa, és ne torkollja le, amiért egy apróság miatt "szenved", hanem segtsen neki, jótanáccsal, ötletekkel, "ne foglalkozz vele, csak magadat kínzod" javaslatokkal.

A legtöbb "emo"-s kiskölyök is azért játssza ezt, mert tényleg tesz rá a világ nagy ívben. De nem csak az idegenek, hanem a szülők, barátok is. Manapság már mindenki azon versenyzik, ki van rossz helyzetben. Megnézném, mit mondanának, ha egy harmadik világ-beli éhező kisgyerekkel találkozna, aki elvétve fogyaszt szilárdabb táplálékot, húst pedig csak ünnepnapokon lát. És akkor még korántsem biztos, hogy meg is eheti, vagy egy falatot kap belőle. Ezzel szemben dolgozik reggeltől estig, hogy legalább a gyomra ne korogjon annyira.

Végtelenül szenvedő társadalomban élünk. Megvan mindenünk, ami fontos, de az nem elég. Több kell. És ha nincs több, akkor az mekkora szenvedés. Micsoda kín, hogy nem mehetünk évente ötször Hawaiira nyaralni, és nem kacsalábon forgó királyi kastélyban élünk, kismillió szolgával, és annyi lakomával az asztalon, hogy három hónapig jóllakna belőle az egész "udvartartás". Szörnyű.

Fel kellene vágnom az ereimet. Olyan pocsék az életem. Jobb lenne holtan.
Remélem, mindenki érzi az iróniát.
És higyjétek el: NEM lenne jobb holtan. Akármennyire is "szenvedünk". Valami szép biztos van, amiért megéri élni, és továbblépni. Ha másért nem, hát a következő Napsugárért, ami előbújik végre a borult felhők mögül, és dalra fakasztja a pacsirtát.

Ne kínozd magad divatból. Ne szenvedj csak azért, mert "ez a menő". Nem éri meg beállni a birkacsordába, ami épp a szakadék felé baktat.