Mindenki Idióta

Őszinteség, bizalom.

Szép dolog mindkettő, éppen csak nem mindig kifizetődő.
De mégis, hogyha nem kapjuk meg valakitől, akitől elvárnánk, hogy őszinte legyen velünk és/vagy bízzon bennünk, kikelünk magunkból, elönt minket a méreg és legbelül halálosan megsértődünk. Előfordul, hogy ezt ki is mutatjuk, de olyan is megesik, hogy magunkba rejtjük, s viccel palástoljuk, vagy épp egy legyintéssel, amolyan “Jól van, nem is érdekel, tartsd meg magadnak a titkodat!”-képpen látszólag túl is lépünk a dolgon. Viszont az igazság az, hogy túllépni nem egyszerű. Jobb lenne, hogyha sértődésünket kimutatnánk, hiszen akkor nem nyomná a lelkünket, de az vesse rám az első követ, aki még soha nem rejtegette önmagát. Mégis minek kellene mindig, mindent kimondani úgy, ahogy az a szívünkön ül? Támadási felületet hagynánk, s az nem lenne jó dolog.
Alapvetően olyan embernek tartom magam, aki könnyen őszinte másokkal, könnyen adja ki magát felületes történetekben, s hogyha bízom valakiben, akkor abban nagyon bízom. Egy ismerősömnek - akivel azóta sajnos félresiklott ismeretségünk - mondtam annak idején, hogy nem tudok kevés bizalommal lenni valakik iránt. Ha egy személyt megkedvelek, beengedem a szívembe, akkor mindegy mennyi ideje ismerem, tökéletesen meg fogok bízni benne, még akkor is, hogyha a magam szkepticizmusával igyekezzem is kezelni a kapcsolatot.
Ha már kapcsolatoknál tartunk.. Az utóbbi hetekben átment a kezemen rengeteg régi fénykép, ahogy rendezgettem a lakást, majd pedig a számítógép mappáit. Nos, volt amelyik megmosolyogtatott, volt amelyik elszomorított, s volt olyan, amelyik még fel is háborított. Visszaemlékezéseket generált bennem a sok képről eszembe jutó múltfoszlány, s amint ez kiegészült jelenbéli tapasztalatokkal is, fancsalin voltam kénytelen elhúzni a számat.

“A bizalomra épülő kapcsolat egyik legjellemzőbb formája a barátság.”

A barátság olyan dolog, amiben régen mindenek felett hittem. Úgy gondoltam, hogy szerelme bármennyi lehet egy embernek, de legjobb barátja csak egy, így azt meg kell becsülni, s életünk végéig fog tartani. Nos, be kellett látnom, hogy ez így nem igaz. Nő és nő közötti barátságokat a férfiak gyakran rivalizálás címkével illetik, s bármennyire is nem akartam ezt tudomásul venni, mégis tapasztaltam, hogy van benne valami. Volt ugyanis egy barátnőm. Tizenkét évesen testvérekké fogadtuk egymást, még vérünkkel meg is pecsételtük a szövetséget, s megfogadtuk, hogy bármi történjék, soha nem hagyjuk cserben egymást. Megegyeztünk, hogy öreg korunkban együtt fogunk élni, macskákat tartunk és cserélgetjük a műfogsorainkat. Megannyi, gyerekes, majd később kamaszos, felhőtlen, tökéletes percet töltöttünk együtt, szerettük egymást, mindent tudtunk egymásról, mindenek felett ragaszkodtunk egymáshoz és megvédtük a másikat a gonosz szavak, rossz vélemények ellen. Őérte még saját szüleimnek és az egész világnak ellene fordultam, hogyha kellett. Aztán.. Egyszer csak vége lett. Felesleges lenne utólag azon kattogni, hogy miért történt így. Mindkét fél úgyis a másikat tartja hibásnak, s én is emberből vagyok, tehát így működöm. A lényeg, hogy hiányzik, piszkosul. Tudom, hogy soha nem leszünk már jóban, de akkor is, az első igazi, mély és öröknek hitt barátság vége ugyanakkora űrt képes hagyni az ember szívében, mint egy elvesztett szerelemé. Sem egyiket, sem másikat nem pótolhatja maradéktalanul semmi új. Vannak barátaim Akiket kedvelek, nagyra tartok, akik fontosak nekem. Egyikőjüket sem vagyok hajlandó azzal megbántani, hogy egy letűnt-legjobb árnyékába helyezzem őket. Hiszen ők nem bántottak meg, legalábbis nem annyira, mint a Legelső. Éppen ezért nyitottam egy külön fakkot lelkem mélyén az említett elmúlt barátságnak, s a fényképek végignézésével eltettem oda minden róla szóló emlékemet. Jobb ez így.
Nem hiszem, hogy van tisztem tanácsot adni bárkinek is. Következő gondolataimat tehát csak az vegye tanácsnak, aki úgy érzi, több lehet általa. Tanácsot adni kéretlenül sem, s kérve sem mindig hasznos. De ettől függetlenül, szerintem egy dolgot fontos megjegyezni az életről, s a barátságokról: semmi sem tart örökké, s mindig azt kell élvezni, ami van. Utólag pedig lehet keseregni a múlton, de csakis egyedül, magunkba zárkózva, hogy ne bántsunk vele senkit, ki a jelenünk része, s ugyanazt a pozíciót tölti be, melyet az elvesztett személy annakidején. Ezt tanultam az elmúlt néhány hét alatt.

“A barátság mindenekfölött fegyverszünet, hatalmas szellemi érintkezés a köznapi részletkérdések felett.” (Antoine de Saint-Exupéry)