Nos, a sorozat első témája, ahogy a címben is szerepel: A diszlexia.

"A diszlexia a nyelvvel, a beszéddel és az olvasástanulással kapcsolatos részképességzavar. Fő tünete az olvasási képesség elmaradottsága az életkor, iskolázottság és intelligencia alapján elvárható szinttől. Problémát okozhat a betűk, szavak, és számok felismerése, leírása, a leírt betűket felcserélhetik, vagy ellenkező irányban olvashatják. Az olvasott szöveget nehezen, és hibásan idézik vissza, lényegét nem tudják visszaadni."

- írja a Wikipédia. Gondoltam, megmutatom az elején, hogy mit is takar maga a kifejezés, hátha nem ismeri mindenki.

A diszlexia tehát probléma, amennyiben az ember hagyományos módon akar tanulni. Az iskolában az ilyen gyerekeket majdhogynem fogyatékosként kezelik. Egyszerű a képlet, nem? A gyerek problémás, nem tud jól olvasni, nem tud jól írni, cseréli és keveri a betűket, alkalomadtán még a számokkal is problémája lehet. Ergo: hülye. (Megjegyzés, a Diszlexiával gyakran együttjárhat a két másik probléma is, a diszgráfia és a diszkalkulia, előbbi az írás zavara, utóbbi a számolásé.)

Nemrég megtudtam, hogy a legfiatalabb unokatestvérem, aki épp középiskolába készül, ezzel a problémával küzd. Kései gyerek volt, a két nagyobb testvére már egyetem végefelé jár, kiröppentek a családi fészekből, idejük nagy részét a közeli nagyvárosban töltik. Igaz, csak fél óra kocsival, de egyszerűbb a városon belül hazamenni, mint lebuszozni még a közeli faluba. Így Keresztanyám közel 50 évesen rendszeresen leül a legkisebbik fiával tanulni, pedig nem tanár, ráadásul rég volt már, amikor ezt ő tanulta. S mily meglepő: a rendszeres közös tanulásnak hála, jobb a tanulmányi eredménye a fiúnak, mint egyébként lenne, vagy mint korábban volt. Mi lenne, ha mondjuk külön magántanár foglalkozna vele minden tantárgyból?

Keresztanyám természetesen igyekszik jó anya lenni, s mivel tudja, hogy ez a probléma fennáll, beszélt a tanárokkal (akiket ismer személyesen, mivel egy faluról van szó, volt két nagyobb gyereke is, ráadásul a könyvtárban dolgozik). Megkérte őket, hogy figyeljenek kicsit a gyerekére, hisz ismert ez a tanulási nehézséget okozó probléma, és szóljanak, ha romlanának a jegyei, mert akkor ő is jobban odafigyel rá. Eredmény: az unokatestvéremet körülbelül idiótának kezelték. Sőt, az egyik tanár elég csúnyán lehúzta a jegyeit (hosszú idő után nem-kijavított dolgozat, sőt, el tudom képzelni, hogy olyan módon feleltette, ami egy diszlexiásnak kifejezetten problémás, és nem azért kapott rossz jegyet, mert nem tudta az anyagot, hanem mert a diszlexiával kábé teljesíthetetlen az elvárás...).

Az unokatestvérem megírta a központi érettségit. Nem kellett abba az iskolába, ahová menni akart, egyszerűen azért írta meg, mert meg akarta írni, meg akarta próbálni. A diszlexia miatt kapott némi előnyt: öt perccel tovább írhatta a dolgozatot. Érdekes módon a matek központija jobb lett, mint az ötös tanulóké, sőt, a család azt mesélte, hogy az IQ teszt szerint a gyerek zseni. Ám jobban járnak, ha semmilyen papírra nem írják rá, hogy diszlexiás lenne, különben nem mehet oda tanulni, ahová akar, mert nincs meg a speciális tanár, nincs felkészülve az iskola a diszlexiás gyerekek tanítására. Hát igen, hatalmas zsenialitás kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön: a diszlexiás gyerek nem hülye. Egész egyszerűen csak másféle foglalkozást igényel, máshogy kell feleltetni, alkalomadtán a házi feladathoz, otthoni tanuláshoz magántanárra van szükség, aki ezt tudja kezelni (bár ha a tanár a feleltetésnél nem partner, akkor se ide, se oda...). A kedvencem az, mikor a papíron "speciális tanár" is nagy lendülettel megvilágosodott, miszerint ez a gyerek tényleg nem hülye. Ojjé, végre rájött.

Ha az ember tovább olvas a wikipédián, mást is találhat:

"A diszlexia nem betegség, hanem inkább a gondolkodás, az észlelés és a tanulás, tehát általában az információfeldolgozás egy más formája. Köszönhetően az eltérő gondolkodásmódnak a diszlexiások egy része egyes területeken az átlagnál sokkal tehetségesebb."

"A diszlexiások nem szavakban, hanem képekben gondolkodnak, gyorsan felismerik a jelenségek mögötti struktúrákat, hamar felismerik a problémákat. Képzeletük gazdag, kíváncsian, kreatív és intuitív módon viszonyulnak a világhoz. Mindennek köszönhetően a diszlexiások között sok tehetséges képzőművésszel, politikussal, színésszel, tudóssal, feltalálóval, zenésszel találkozhatunk."

Hoppá. Mily meglepő. A diszlexiás emberek TÉNYLEG nem hülyék. Egyszerűen csak máshogy gondolkoznak. Lényegében erőteljesen vizuális típusok, nem? Érdekes, ha nekem mondanak valamit, mesélnek, vagy olvasok, első körben mindig elképzelem, vizualizálom a dolgot. Lefordítom képekre. Egy diszlexiás is hasonló lehet, csak sokkal erősebb nála ez a különbség, nehezebben fordít, dehát én sem olvasok épp villámgyorsan, ezzel ellentétben állítólag meglepően gyorsan gépelek. Ha megjelenik egy kép, vagy jelenet a fejemben, a képzeletemben, azt hamar tovább gondolom, és nem esik igazán nehezemre megfogalmazni a gondolataimat, leírni a lelki szemeim előtt látott képet. Viszont eltart egy darabig, míg a kimondott, vagy leírt szavakat képpé formálom a fejemben. De attól, hogy lassabban "fogom fel" az információt, még nem vagyok hülye, sőt, ugyanolyan normális ember vagyok, mint bárki más.

Ugyanígy a diszlexiás ember sem hülye, vagy "normálatlan". Sőt, egyes esetekben kifejezetten kiemelkedőek, zseniálisak is lehetnek. (Később fogom kifejteni a diszlexia összefüggéseit a balkezességgel, ami csak tovább erősíti ezt az irányt..) Ám ha egy "normális" embernek azt mondják, hogy valaki diszlexiás, az rögtön elkönyveli az illetőt elmebetegnek, idiótának, hülyének, és ennyi, kész-passz, kapuk bezárva, kizárt, hogy esélye legyen az illetőnek bármire. Pedig csak annyi kellene, hogy a társadalom ne korlátozódjon minden tekintetben a "normális" emberek igényeire. Igen, a diszlexiásoknak talán speciális iskolára van szüksége... ám ez cseppet sem jelent elmegyógyintézetet. Egyszerűen csak több olyan iskola, vagy legalábbis óra kellene, ahol nem kifejezetten írásra és olvasásra korlátozzák a tanulást, hanem egyéb módszereket is bevetnek. Olyanokat, ami viszont egy diszlexiásnál előny, mert ők úgy könnyebben tanulnak, nekik nagyobb sikerélményük van belőle, sőt, alkalomadtán egy "normális" gyereket is leköröznének, jobban teljesítenének náluk. De ami a legfontosabb: Csak egy kis figyelem és egy kis alkalmazkodás kellene. És annyi, hogy őket is ugyanúgy normális embernek tekintsük, s ne bélyegezzék őket hülyének, csak azért, mert a "normális" emberektől eltérően gondolkodnak. Ez az eltérés pedig szerintem cseppet sem hátrány, ha megfelelően kibontakoztathatják magukat.