Mindenki Idióta

Sok a téma, sok az írnivaló, kevés az idő és erő és hangulat rá. Úgyhogy most a beígért egyéb okoskodások helyett egy épp aktuálisat szedek elő, mármint nálam aktuálisat. Azért nem a "Normális vagyok, megmondták a hangok is!" rovatba kerül, mert a hisztéria elmebaj, míg a diszlexiát vagy a hiperaktivitást nem tartom annak igazán, még ha azonnal "picológushoz" is rohannak vele a szülők.

Őszintén szólva, azért ragadtam ismét klaviatúrát, mert mostanság sokszor megkaptam, hogy "hisztis vagyok", és mivel az emberek előszeretettel vágták ezt jónéhányszor a fejemhez, úgy döntöttem, alaposan körbejárom a kérdést, utánakutatok, mi az a hiszti, és megvizsgálom, hogy rám vajon érvényes-e? Ha pedig nem, ha bizonyíthatóan csak dobálóznak ezzel a szóval, legközelebb szépen tárgyilagosan közölhetem az illetővel, hogy téved, és elmondhatom, miért nem minősül a reakcióm hisztinek. Konkrét definíciót nem találtam ugyan a hisztire, bár kerestem bőven, persze az is lehet, hogy csak én nem találtam. Ám elolvastam néhány irományt és meghatározást a hisztériáról, amelyből bőséggel levontam a következtetést a hiszti fogalmáról.

Na jó, de mi is az a hisztéria?

Nem írom most le, honnan ered a kifejezés, mivel egy téves ókori elképzelés az eredete, bárki utánajárhat ennek, akit érdekel. Fontosabb, hogy a hisztéria egy elmebaj. Konkrétan az elme betegsége. Igyekszem érthetően megfogalmazni azt, hogy mit is tesz pontosan, bár azt hiszem az a legérthetőbb, hogy olyan betegségek tüneteit produkálja a hisztériás, amiben egyébként nem szenved. Az egyik legismertebb példa talán az, amikor az illető balesetet szenved, és nem sérült ugyan komolyan, mégis lebénul, mondjuk a lába. Ez esetben az orvosi vizsgálatok is kimutathatják, hogy a lábainak semmi baja, tudná ő mozgatni azokat, ám a beteg meg van róla győződve, hogy az orvosok tévednek, ő pedig megbénult. Hasonló természetesen más betegségekkel is előfordulhat, epilepsziától kezdve fulladásig minden. Természetesen nagyon nehéz kijelenteni bárkiről is, hogy hisztériás lenne, mivel ahhoz előbb biztosan ki kell zárni a szervi megbetegedést, és olyan szempontból jogos a beteg gondolata, hogy az orvosok is emberek, tévedhetnek, s nincs is rosszabb annál, mint egy nem felismert betegség miatt valakit hisztériásnak kikiáltani, és félrekezelni. Ebben szerencsére segítségére van az orvostudománynak az a tény, hogy a hisztériából fakadóan epilepsziás beteg nem a hivatalos, papír szerinti epilepsziás rohamot fogja produkálni, hanem azt, amiről a hisztériás azt hiszi, hogy epilepszia. Ha a hisztériás téves ismeretei miatt azt hinné, hogy az epilepsziás beteg a roham alatt fel-alá balettozik, és az orosz himnuszt fütyüli, akkor nála ez lesz az epilepsziás roham tünete.

Mi is ennek az oka?

Bár nem vagyok elmeszakértő, csupán józan paraszti logikával gondolkodó és érző ember, ám ahogy korábban írtam, pár dolognak utánajártam, s azt hiszem, bátran ki is jelenthetem, hogy a hisztéria legfőbb oka nem más, mint a figyelemfelkeltés, és a "velemfoglalkozás". Mit is értek ez alatt? Hát azt, hogy ha az ember beteg, akkor a családja, barátai aggódnak érte, vele foglalkoznak, segítik, támogatják. Egy bénult ember természetesen rá van utalva másokra, elég belegondolni a tolószékbe kényszerült ember helyzetére. Ha a balesetből a beteg nem gyógyul fel, hanem tolószékben marad, akkor oda kell költöznie a családhoz, és nem kell tovább egyedül élnie, vagy ha eleve a családnál van, akkor őrá mindenkinek tekintettel kell lennie, ha ki kell mennie a mosdóba, akkor kell valaki, aki segít, ha viszont tudna járni, akkor nem lenne szükség erre az egész hacacáréra. Amíg beteg, addig foglalkoznak vele. Épp ezért nem is érdeke a gyógyulás, hisz az elméje mélyén nem is akar meggyógyulni. Ám a hisztériásban sosem tudatosul, hogy ő ezt szándékosan produkálná.

És mégis hogy jön ehhez a nyalókáért toporzékoló gyerek?

Nos, engem is elgondolkodtatott, hogy mi köze a hisztis gyereknek a hisztériához? Nos, több dolog is. Egyrészt, az enyhébbik verzió szerint, ha a gyerek az utca közepén elkezd bömbölni, mert fagyit akar, akkor arra felfigyelnek. Nem csak felfigyelnek, hanem bármit meg is tesznek, hogy ne sírjon. Mármint általában, kivételek persze, mindig akadnak. Elvégre ha a gyerek csak két pofont kap a hisztijére, akkor előbb-utóbb leszokik róla, kivéve, ha mondjuk apuci adja a pofont, anyuci pedig azonnal átöleli, és puszit ad, mert "jaj, szegény kincsem, biztos fájt!" Ha viszont megkapja a fagyit, csak azért, hogy elhallgasson végre, akkor elérte a célját, s mivel célt ér a hisztivel, ezért máskor is alkalmazni fogja. Ennek a hisztinek a lényege tehát ugyanúgy az, hogy felfigyeljenek a gyerekre, foglalkozzanak vele, sajnálják őt, és ezzel megkaphassa azt, amit akar.
A hiszti erősebb verziója már kicsit jobban hajaz az elmebajra, az pedig a "passzív ellenállás". Amikor ugyanis a gyereket orvoshoz kell vinni, vagy aludni, vagy bárhová, amit ő nem akar, akkor ugye, leül a földre, és bömböl. Már persze a legtöbb. A szülő odamegy, megpróbálja megemelni, de a gyerek, mintha lebénultak volna a lábai, nem tartja magát, hogy nehezebb legyen elvinni őt bárhová. Ez gondolom, sokaknak ismerős. :)

A kettő közti különbség

Természetesen az akaratlagosság. A hiszti egy tanult folyamat. Ha a hisztivel a gyerek eléri a célját, akkor tudatosan választja ezt a módszert, akár előre megfontolt szándékkal is. A hisztériás beteg viszont, ahogy írtam, nincs tudatában a betegségének, úgy hiszi, a tünetei szervi megbetegedésre utalnak, s ő valóban beteg. Beteg is, csak máshol: a fejében.
Számomra ez a hiszti és a hisztéria közti különbség. A hiszti egy szándékos, tudatos lépés a kitűzött cél eléréséért, akár toporzékolva, akár műsírással, akár bármilyen módszerrel, amivel az ember azt fejezi ki, hogy neki mennyire hű de nagyon rossz, és foglalkozzanak vele, figyeljenek rá. Van ennek enyhébb verziója, a felnőttek körében is, és vannak egyéb alternatívái, hiszen egy hisztiző férfi esélyesen nem fog műsírást produkálni, és toporzékolni, inkább "férfiasabb" kifejező eszközökhöz nyúl.

Hisztis vagyok?

Miután ezt alaposan átrágtam, arra jutottam, hogy nem vagyok az. Bár sajnos nem lesz ez olyan frappáns ellenérv, amit mondjuk egy mondatban a másik fejéhez tudok vágni, főleg azért nem, mert a legtöbben egyszerűen nem érzik a különbséget. Elvégre... manapság imádnak a "ne hisztizz már" kifejezéssel és társaival dobálózni. Aki sír, az hisztis. Akinek rosszul esik valami, az hisztis. Pláne akkor, ha egy mások szerint vicces dolgon sértődik meg az illető.

Én a gyerekkoromat céltáblaként éltem le. Annyiból nem bánom, hogy jó ember lettem, talán valahol ennek is köze volt hozzá. Elvégre ha valaki tudja, milyen az, ha gúnyt űznek belőle, és körberöhögik emiatt, ráadásul cseppet sem leplezetlenül, az én vagyok. Persze, ma is előfordul ilyesmi, leplezett kuncogásokkal, meg hátammögöttkinevetéssel, csak épp azok, akik ilyet csinálnak, nem veszik észre, hogy én nagy ívben tojok a hülyeségükre. Tudom, hogy a figyelmemre sem méltóak, bár ez már egy másik téma, majd egy másik bejegyzésben fejtem ki a pontos miérteket. Nem, nem azért gondolom így, mert egy beképzelt gágogó lennék, bár lehet, hogy úgy tűnik.

Ám amikor egy olyan ember, akit kedvelek, természetesen mindenféle ártó hátsó szándék nélkül kiforgatja a szavaimat, és nem veszi észre ugyan, de ezzel űz gúnyt belőlem, akkor hajlamos vagyok "robbanni". Hisz a céltáblaság lényege pont az, hogy rajtam nevetnek, s nem velem. Ráadásul elég gyakori, hogy a gyerekek akár totál érthetetlen és logikátlan módon forgatják ki a másik szavait, csak azért, hogy lehessen min röhögni. Őszintén szólva, eléggé troll logikájuk van ilyen szempontból. És ilyenkor némileg újraélem azt az időszakot, amikor így bántak velem, és bizony, rosszul esik, hogy úgy érzem, a barátaim, haverjaim is rajtam nevetnek, és nem velem. Természetesen nincs bennük rossz szándék, hisz nem azért mondták, de mindenki számára létezhet olyan "poén", amit inkább sértőnek érez, mint viccesnek, mivel akadhatnak olyan események a múltjában, amik miatt így asszociál, vagy csak rosszul esik neki a dolog. Ilyenkor előfordul az, hogy az illető megsértődik, ahelyett, hogy nevetne a rossz poénon, ami a viccelődő szerint értelemszerűen vicces, és talán mindenki más szerint is az, de nem mindenki más volt a vicc célpontja, hanem az az egy ember, aki nem nevetett rajta. Ilyenkor "hisztisnek" nevezni ezt a személyt egy gyerekes és csúnya lépés. Elvégre az illető nem azért sértődött meg, hogy mindenki vele foglalkozzon, és elérje a célját, hanem azért, mert megbántották. Tény, hogy nem rossz szándékkal tették, csak tudatlanságból, ám csak egy gyerek sértődik meg azon, a nem nevetnek a viccén, és vág vissza valamilyen beszólással, vagy közli, hogy a másiknak nincs humora, hisztis, vagy egyéb okokból, de ő a hibás. A másik a hibás, maga a személy, mert nem rendelkezik megfelelő tulajdonságokkal, és nem ő, aki egyszer hibázott és figyelmetlenségében vagy tudatlanságában a másik érzéseibe gázolt.

Hiszti, vagy nem hiszti?

Persze, akad még bőven példa a "hisztikiáltásra". A nőknél elég egyszerű okot találni erre, havonta egyszer érzékenyebbek a megszokottnál, s aki érzékenyebb, mit mások, vagy épp akkor érzékenyebb, mint máskor, azt akkor és ott könnyebb megbántani. Ám az érzékenység nem hiszti. Ha megbántottak, ha fáj, ha rosszul esik, nem azért sírunk, hogy mindenki velünk foglalkozzon, vigasztaljon, és elérjük a célunkat, hanem azért, mert fáj, és mert a sírással könnyebb túllépni rajta. A kifolyó könnyek szinte kimossák a bánatot, s ahogy az elraktározott só beszívódik a bőrön át, oldja a feszültséget, emellett pedig néha igenis, ki kell engedni a gőzt. Ha egy érzékeny ember bánatával és fájdalmával foglalkozunk, hálás lesz érte, és ő is viszonozza majd a szívességet, s hamarabb túl is teszi magát a bánatán. Ha egy hisztis vagy hisztériás emberrel foglalkozunk, ő akkor fog megsértődni, ha egyszer valamiért nem ő lesz a figyelem központjában, vagy "magára hagyják", s amikor neki kellene figyelnie másokra, akkor már nem biztos, hogy megteszi ezt. Elvégre... ha valaki képes elhinni, hogy beteg, ám nem foglalkozni a betegségével, hadd aggódjanak érte mások, s mindezt csak azért, hogy rá figyeljenek, vele foglalkozzanak... akkor ez a valaki szerintem önző. Az önző embereknek pedig nem szokása másoknak segíteni, s kifogásként hozzák fel ilyenkor azt, hogy "ő sem segített múlt hét kedden", és nagyvonalúan megfeledkeznek arról, hogy az év másik 364 napjában minden segítséget megkapott attól, akinek most az egyszer szüksége lenne rá.

Én sosem éreztem magam önzőnek. Többen meg is mondták, hogy annak ellenére, hogy gyakran vágják a fejemhez, hogy egoista vagyok és önző, ez valójában nem igaz. Elvégre... nem egyszer bizonyítottam már, hogy testi-lelki épségemet sem kímélem, ha valakinek segítségre van szüksége, szerencsére előbbire nem volt sok példa, az utóbbira már annál inkább. Ráadásul mindezt sokszor olyan emberekért, akik csak kihasználtak, és ideig-óráig hálásak voltak, ám aztán szinte pillanatokon belül el is felejtették, mit köszönhetnek nekem. Elvégre az természetes, hogy én segítek, és egy alapvető dolog. Ha pedig képes vagyok "feláldozni magam" másokért, akkor számomra logikus, hogy nem önmagam sajnáltatásával próbálom meg magam mellett tartani a hozzám közelállókat. A kettő valahogy üti egymást. Ettől persze akadnak "hisztis pillanatok" az én életemben is, amikor már olyannyira ki vagyok merülve mások megsegítésében, hogy szükségem van a figyelemre, a törődésre, és hogy valakinek én legyek a mindenség, legalább pár órára, amíg feltöltődöm, erőre kapok, hiszen adni csak akkor tudok, akár pénzt, akár figyelmet, akár szeretetet, ha van miből. Márpedig ha valamelyikből nem kapok legalább egy kicsit, azt nem tudom megsokszorozni, és továbbadni.

Persze, olyankor szokás önzést, hisztit és egoizmust kiáltani, amikor a másik nem úgy viselkedik, ahogy azt mi akartuk volna. Ha valaki nem megy, hogy az ember piti ügyeivel és apró sérelmeivel foglalkozzon, mert épp mással foglalkozik, ami kivételesen sokkal fontosabb, vagy nem akarja sokadjára is arra áldozni az idejét, hogy apró-cseprő bánattal foglalkozzon, ami igazából nem is olyan fontos, akkor válik az illető egoistává, önzővé, s ha esetleg ez az alaptalan vád rosszul esik neki, akkor hisztissé is válhat hirtelen. Ám ha valaki azért kiált ki engem hisztisnek, mert ő hisztizik épp valamin, nos... az akár vicces is lehetne, de sajnos nem az.

Az érzékenység, s az ebből fakadó megbántottság és sírás nem hiszti, nem is lehet az. Ez ugyanis jogos bánat, míg a valódi hiszti egy műbalhé, hogy célba érjünk.

Nos, eljött az igazság pillanata. Te hisztis vagy? Érdemes elgondolkozni rajta, nemde?