Mindenki Idióta

Ma is egy érdekes témával foglalkozom, kicsit visszatérve a mondások megmagyarázásához, és persze, ezúttal is adok egy-két tippet, tanácsot. Ez a téma ráadásul kifejezetten aktuális, mind kicsi, mind nagy léptékben nézve a dolgot, sőt, odáig merészkednék, hogy lassan ez már nagyobb népbetegség, mint az allergia.

A Fa és az Erdő

Először is értelmezzük kicsit szó szerint a mondást. Mikor fordulhat elő, hogy az ember nem látja a fától az erdőt? Nos, leginkább attól, hogy a szóban forgó fa gyakorlatilag ott van az orrunk előtt, esetleg az orrunk már vájt is egy szép kis lyukat a törzsbe. A fánk természetesen elég széles is, ezáltal könnyedén kitakarja a kilátást, és eléri, hogy ne lássuk az erdőt miatta. Ráadásul a fa az erdő része, ám csupán egyetlen, apró részlete annak, ami pont az orrunk elé került, esetleg pont azért, mert közelebbről akartuk megnézni.

Hogy láthatjuk meg az erdőt?

Nos, erre két mód van. Az egyik, hogy addig fúrjuk a fát az orrunkkal, míg átvágjuk magunkat rajta, esetleg elővesszük a baltát, és kivágjuk. Természetesen egyik sem túl környezetbarát megoldás, de így is célt érhetünk. Ám van egy sokkal, sokkal egyszerűbb mód: nem kell foglalkozni a fával. Persze, előre nem mehetünk, hisz ott van a fa, az az irány továbbra is baltát, vagy fúrást igényelne. S bár nehezebb, és nem mindenkinek kézenfekvő, de oldalra is léphetünk, kikerülve ezzel a fát, vagy - ami még inkább alantas és szörnyű és úristendecsúnya dolog - vissza is léphetünk néhány lépést.
Ez persze, nem kívánatos. Hátrébb lépni olyan megalázó, meghátrálás, menekülés, mintha nem tudnánk szembenézni a problémával, mintha nem tudnánk átmenni a fán. Természetesen eszközök nélkül fizikai képtelenség lenne átmenni a fán, de ha a Főnök azt mondja, "oldd meg", akkor meg kell oldani, és nem számít, milyen nehéz.

Pedig a hátralépés nem feltétlen visszavonulás. Ha egy tájképet néznénk a kiállításon ugyanilyen módon, túl közelről, csak a középen lévő emberalakot látnánk, és nem vennénk észre azt a gyönyörű tájképet, a sok szép virágot, a színes felhőkkel borított eget a naplementében, és lemaradnánk a kép összességének, egészének szépségéről. S ha valaki megkérdezné, mit láttunk a képen, nem tudnánk leírni. Arról nem is beszélve, hogy ha az erdőben épp egy beteg fát keresünk, pláne nem találhatjuk meg, ha rossz fát bámulunk, túl közelről.

Ez a helyzet gyakran előfordul, ugyebár. Olyankor használjuk ezt a mondást, amikor egy adott probléma, és annak megoldása annyira foglalkoztat minket, hogy éjjel-nappal az erdőt keressük, s már nem is látjuk, hogy egyetlen fa kérgét bámuljuk, mert elvesztünk a részletekben. Ráadásul az életben minden problémára igaz ez, amit nem tudunk megoldani, ami zavar, idegesít, stresszel, vagy épp személyes érzéseink hatalmasra növesztik a fát, s mellette egészen eltörpül maga az erdő. És ilyenkor előjön a "csakazértis". Addig nem hagyjuk abba az erdő keresését, amíg el nem érjük a célunkat, ami a kis metaforában egyenértékű a fa átfúrásával, rosszabb esetben kivágásával, mert nem akarjuk megkerülni az akadályt, mondván: "Mi az nekem? Simán legyűröm!Ha belegebedek, akkor is megteszem!" S csupán néha vetemedünk a hátralépésre, amikor nagyon sokára feladjuk végre. Ekkor aztán jön a másik véglet, a teljes feladás, holott a probléma igen egyszerű, csak egy erdőt kell észrevenni, márpedig az egy elég nagy, feltűnő és látványos dolog. Pedig elég lenne egy kicsit lazítani, egy kicsit kikapcsolni. Még akkor is, ha munkahelyen vagyunk, hisz a munkahelyen azért fizetnek, hogy oldjuk meg a problémát, s Murphy törvényeit bizonyára mindannyian ismerjük: Ha egy öt percet lazítunk, tuti akkor jön be a Főnök, levonja a következtetést, hogy már megint nem csinálunk semmit, azt hiszi, hogy nem dolgozunk, aztán leszól, beszól, és még jobban stresszelünk azon, hogy átfúrjuk magunkat az elénk álló fán, mert öt perc pihenő máris naplopás, lustaság, semmittevés.

Leginkább a szellemi munkát végzők körében problémás ez. Hiszen az agyunk is olyan, mint egy hatalmas szuperszámítógép, még az áramkörök is ugyanúgy megvannak, csak épp sokkal bonyolultabb, összetettebb, egyedibb, mint az otthoni vagy munkahelyi, kicsi vagy nagy kütyü, amin csattogtatjuk a klaviatúrát, ahogy épp most teszem én is, vagy olvasgatjuk az interneten, ahogy épp most teszed te is, ki e remekbe szabott, epikus művet olvasod, ugyebár. Fordult már elő sokakkal, hogy a gép... túlmelegedett, esetleg ki is sült valami benne. Az agy persze, ennél sokkal összetettebb. Inkább hasonlít a munkahelyi számítógépes hálózatra. Igaz, ott mindenkinek meg van a saját gépe, de ha valakié elszáll, a többi attól még működik. Ha valakié túlmelegszik, átmegy másik géphez, és azon dolgozik, amíg a sajátja kipiheni magát. Ez épp olyan, mint az, hogy egy matematikai probléma esetén egy történelemről szóló újságcikket olvasok el, ahelyett, hogy gyakorolnám a nyolcjegyű számok tömeges összeadását, fejben. Ha a programkódban nem tudom kijavítani a hibát, akkor nem szabad a kód másik felével foglalkoznom, vagy ha mégis, azzal sem jutok előrébb. Ha egy rajzon nem találom el a megfelelő ívet, amivel tökéletes lesz az alak, akkor nem egy másik részével foglalkozom a rajznak. Ha nem találom a megfelelő szavakat az íráshoz, akkor nem tépem a hajam felette. Nem verem a fejem a fába, hátha attól kidől, és nem lépek át az erdő másik fájához, hogy azzal is megpróbáljam a homlokkopogtatásos kidöntést. Inkább fogom magam, és hátat fordítok neki - máris nem hátrálás - és elmegyek mondjuk a közeli kis közértbe, és veszek egy ásványvizet, sört, kólát, bambit, kinek mihez van kedve épp. De elég egy sétát is tenni, a lényeg, hogy jó messze legyen az ominózus erdőtől. Aztán amíg az ásványvizemet iszogatom (maradjunk a természetnél), szépen visszasétálok arra, amerről jöttem, és tiszta fejjel, újult erővel, esetleg szemet is mosva battyogok az erdő irányába. És akkor hopp...! Ott az erdő! Jé, nem is tudom, hogy nem vettem észre eddig, hisz olyan hatalmas, olyan látványos, olyan egyértelmű, és itt voltam, végig itt voltam, ez a csodás erdő pedig az orrom előtt! És lám, máris mennyire egyértelmű, azonnal feltűnt, pedig közelebb sem mentem még igazán!

S hogy mi a megoldás?

Hát, kedves Olvasóm... kapcsold ki magad. Ülj le kicsit, csendben, nyugodtan. Ne szóljon a tévé, rádió, ne beszéljen melletted senki, keríts egy békés, csendes pillanatot. Nem hiszem, hogy nem tudnád megoldani. Az csak kifogás. Az csak lustaság. Ha nem tudod megoldani, akkor nem is akarod megoldani. Ha viszont meg akarod oldani, akkor képes leszel rá. Ám ha már egy fél órányi lazulást, pihenést sem tudsz megengedni magadnak, akár lefekvés előtt, akár a zuhany alatt, vagy bezárkózva valahová, esetleg sétálva egyet az erdőben, akkor soha semmit nem leszel képes megoldani. Keresd meg a kiskaput, szakíts erre időt, és ülj le, kapcsolj ki. Ha úgy tetszik, meditálj, ha úgy tetszik, lazulj egyet, felejtsd el a problémáidat, kapcsold ki az agyad programjait, amik végtelen ciklusban keringenek egy-egy probléma körül, nem lelve megnyugvást. Kapcsolj ki mindent, képzeld, hogy egy szép, kényelmes helyen pihensz, egyedül, és a világ gondjai megszűntek létezni. Aztán nyisd ki a szemed, jó alaposan, nézz körül, és ne lepjen meg, ha a kezedben ott az ital, és kényelmesen sétálsz az erdő felé, s egyszerre minden, amin eddig rágódtál, az összes erdő, amit nem láttál egy-egy fától, hirtelen ott lesz előtted, tisztán, jól láthatóan, egyértelműen. Kívánom, hogy sikerüljön végre erdőket látni, fák helyett.