Mindenki Idióta

"(...)
És bocsásd meg vétkeinket,
Miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek
(...)"

Aki azonnal tudja, honnan idéztem, annak csillagosötös.

Igen, a mai bejegyzésem erről fog szólni. A bocsánat kérése és megadása fontosságáról.

Miképpen én is megbocsátok az ellenem vétkezőnek

Bizonyára mindenki átélte már a dolgot mind a két oldalról. Hisz emberek vagyunk, hibázhatunk. S van, aki képes belátni a hibáit, még bocsánatot is kérni érte, s ugyanúgy képes megbocsájtani is másoknak a hibáikért, tévedéseikért. Mégis, nézzünk kicsit körül: mennyi harag és gyűlölet van a világban! És a legtöbb mind-mind a sértettségből fakad.

Megbocsátani nem könnyű. Hiszen bántottak, megsértettek minket, vagy ártottak nekünk, ami bizony, rossz érzés, sőt, sokszor kifejezetten fájdalmas érzés, márpedig a fájdalmat nem szeretjük (nem számítom bele azokat az extrém kategóriába sorolhatóakat, akik kifejezetten azt élvezik és szeretik, ha bántják őket). Ilyenkor hajlamosak vagyunk ezen rágódni, s bizony, igaz a mondás, hogy a haraggal, gyűlölködéssel, sértődöttséggel csak magunknak ártunk.

Persze, a sérelmek sokféle eredetűek lehetnek. Általában jellemző, velem is előfordult már, és bizonyára mindenkivel az, hogy valójában nem is egy másik ember ártott nekünk, hanem mi magunk, mégis őt hibáztatjuk. Hogyan? Nos... sokféle lehetőség van:
1. Lehet, hogy a másik nem úgy gondolta, amit mondott vagy tett, ahogy mi értettük, s maga az, hogy mi félreértjük, rosszra gondolunk, csupán a rossz tapasztalatokból ered. Engem is bántottak már sokan szándékosan, hajlamos vagyok egy-két rossz poént is támadásnak venni, ha épp olyan a kedvem, vagy valami más bajom van. Hiba lenne ebben a helyzetben kötni az ebet a karóhoz, és azon toporzékolni, hogy de hát a másik így, a másik úgy. Természetesen ebben a helyzetben nem árt az sem, ha a másik tudja, hogy ezen cselekedetei, mondatai, viccei bántanak minket, így ha elég figyelmes, akkor tudja, hogy többé nem fog bántó dologgal viccelődni.
2. Megeshet az is, hogy a másik nem is mondott bántó dolgot. Egyszerűen csak a negatív tapasztalat beszél belőlünk. Olyankor fordul ez elő, amikor mindig ugyanazt a szokásos kört futottuk le egy beszélgetésben: "Megint buli lesz ma este, Kislányom?" "Igen, Anya, elmehetek?" "Persze, de este 8-ra legyél itthon!" "De anyu, a buli 7-kor kezdődik, 8-ig senki nem fog táncolni, és mindenki 10-ig maradhat!" "Nem érdekel, nem vagy mindenki, az én lányom vagy, 8-ra itthon leszel!" Ha ez a beszélgetés minden buli előtt lezajlik, és ugyanúgy veszekedés lesz a vége, a felek megszokják, hogy ez a helyzet, és kész. S megeshet, hogy később már az Édesanya engedné a gyerekét 10-ig is a buliba, de ha úgy kezdi: "Megint buli lesz ma este, Kislányom?", megeshet, hogy a lánya, megelőzendő az egész hacacárét, egész egyszerűen a beszélgetés végére ugrik, rögtön a sértődésre, a "soha nem engedsz ki 8 után" kezdetű kiselőadásra, pedig épp azt akarta mondani ezúttal az anyja, hogy hívja fel 10-kor, amikor elindul. Ez esetben a gyereknek már nincs igaza, ha azt vágja az anyja fejéhez, hogy túl szigorú, az anya pedig elkezdi a "Végighallgatnál?" kiabálást, már ha a gyerek meghallgatja egyáltalán. Ezekre a negatív tapasztalatból eredő sértődésekre, bántódásokra pedig kifejezetten figyelnünk kell.
3. Arról sem feledkezhetünk meg, amikor esetleg szándékosan sértődünk meg valamin. Néha könnyebb úgy "megszabadulni" valakitől, hogy megsértődünk mindenen, amit tesz. Ez főleg akkor fordul elő, amikor valakit túl tökéletesnek látunk. Úgy hisszük, olyan példát mutat nekünk, amit képtelenek vagyunk követni, ezáltal gyengének, rossznak érezzük magunkat, ami frusztrál, zavar, bánt. Ebben az esetben sokan be sem ismerjük, hogy ez az igazi problémánk, pedig megeshet, hogy a másik nem is olyan tökéletes, mint amilyennek látni véljük, hisz ő is csak ember, vagy épp valamilyen oknál fogva mi vagyunk túl negatívak, pesszimisták, "gyengék". S mivel a "túl tökéletesnek látlak, és ez idegesít" érv nem a legjobb egy kapcsolat megszakítására, pláne, ha nem tudunk ennek létezéséről, akkor nem marad más, mint mindent sérelemnek vélni, amit csak tesz a másik, esetleg kifejezetten generálni olyan helyzetet, amiben a másik akármit tesz, az biztos, hogy rossz nekünk. Pedig a legtöbb ilyen esetben hülyének néznénk magunkat a saját érveléseink miatt, ha kívülről látnánk a helyzetet.

Természetesen ezek mellett előfordulhat az is, hogy a másik igenis, hibázott, ezzel pedig megbántott minket. Ebben az esetben azt kell megnéznünk, hogy a másik szándékosan bántott-e, vagy nem is tudott róla, s ez gyakorlatilag az első pontnak megfelelő helyzetet szül, s ha nem, ha szándékosan vagy tudatosan bántott meg, azt miért tette? Sokan a sértésre sértéssel válaszolnak. "Megbántottál? Jó, akkor én is azt teszem!" Ezt nem könnyű megbocsátani, főleg, mivel ez a helyzet már kifejezetten összetett, hisz mi is megbántottuk embertársunkat, s ahelyett, hogy azt szajkózzuk, a másik kezdte a verekedést azzal, hogy visszaütött, be kellene ismernünk ezt a problémát, és megbeszélni. S ha a másik szándékosan bántott, akármilyen okból is, ám mostanra megbánta tettét, esetleg még bocsánatot is kér, akkor megérdemli a megbocsájtásunkat.

Bocsásd meg vétkeimet

"Kinek mondjam el vétkeimet? A megbocsátást kitől kérjem?" - Énekli a dal, s a kérdés bizony, jogos. Hiszen hiába tudjuk, ki ellen tettünk, kitől kérjünk bocsánatot, hiába tudjuk, kit bántottunk meg, ha az illető nem képes a megbocsátásra. Hiszen... beismerni a hibáinkat, azt bizony, nehéz. Talán nehezebb, mint elfogadni, hogy valaki ártott nekünk. Jobban bánt minket saját hibánk, esendőségünk, emberségünk, mint másoké. Más hibázhat. Más lehet gyenge. Sőt, mások hibái minket tolnak a tökéletesség felé, ha mi ezeket a hibákat nem követjük el. Ám nem mindegy, hogy ezt a hibát valóban nem követtük el, vagy csak úgy hisszük, mert saját szemünkben nem akarjuk észrevenni a gerendát, míg máséban nagyítóval keressük a szálkákat. Erősebbnek, felsőbbrendűbbnek, tökéletesebbnek lenni másoknál: Mind erre vágyunk. Mi legyünk a szebbek, jobbak, erősebbek, okosabbak. S sokan emiatt egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni arról, hogy hibáztak, hibáznak, s ha ezzel a hibával szembesítik őket, bizony, előjön a védekezés és a hiszti: "Jól van na, én is ember vagyok / én sem vagyok tökéletes / most kövezz meg érte / mintha más nem tenne ilyet!" Persze, jönnek a kifogások is, amik jogosak, csak épp nem mindegy, hogy mindez magyarázatul szolgál viselkedésünkre, vagy csak így akarjuk hárítani a felelősséget:
Felelősséghárítás: "De Te kezdted, én csak azért vágtam vissza, mert megbántottál!"
Magyarázat: "Tudod, úgy éreztem, hogy megtámadtál, bántottál, és mivel eddigi életemben azt tanultam, hogy ha bántanak, üssek vissza, ha megsértenek, vágjak vissza, ezért tettem. Az indulat beszélt belőlem, nem gondoltam komolyan, kérlek, ne haragudj érte, bocsáss meg. Igyekszem változtatni ezen, mert tudom, hogy ez nem a megfelelő viselkedés, de ha felidegesítenek, bántanak, én is ösztönösen szoktam reagálni."
A kettő nagyrészt ugyanazt mondja el. Ám az utóbbi az egy korrekt bocsánatkérés, legalábbis szerintem. Ha ráadásul a szándékunk jó volt, segítő, amit a másik félreértett, akkor biztos, hogy őszinte lesz a megbánásunk, és nem csak azért mondjuk, hogy eljátsszuk megint a jókisgyereket.

A bocsánat kérése, a hibánk és emberi mivoltunk, esendőségünk beismerésével egy képzeletbeli védelmünk, várerődünk kapuit tárjuk szélesre. Sebezhetővé válunk, kiadjuk magunkat és érzéseinket a másiknak, gyenge pontunkat mutatjuk meg neki, s pont ezért rengeteg erő kell hozzá. Úgy hiszem, az az igazán erős, aki képes gyengének látszani, amikor szükséges, mert nem fél ettől az érzéstől, vagy épp képes legyőzni ezt a félelmet. Aki erre nem képes, az fél a gyengeségtől, tehát nem elég erős. S mégis, hányszor fordult már elő a világban, hogy bocsánatkérésünkért csak támadást kaptunk? A gyenge ember erősebbnek érzi magát, ha látja, érzi, hogy valaki beismerte a hibáját és sebezhetővé válik. Még erősebbnek érzi magát attól, ha erre a sebezhetőségre, gyenge pontra oda is csaphat, hogy fájdalmat okozzon a másiknak. Ez is csupán illúzió-hatalom, illúzió-erő, sokan mégsem ismerik ezt fel, s élnek a maguk kis "ő is beismerte, hogy igazam volt" álomvilágában. Az persze, nem baj, ha tudjuk, hogy igazunk volt... de emellett, ha valaki eljut odáig, hogy bocsánatot kérjen és beismerje hibáját, tisztelnünk kell ezt az erőt, ezt az őszinteséget, s ezt leginkább azzal mutathatjuk ki, ha megadjuk, amit kérnek tőlünk. Lehet, hogy sértettségünk, bántottságunk miatt úgy hisszük, ezt nehéz megtennünk, ám ne feledjük: a bocsánatkérő az, aki kitárta nekünk kapuit, s válaszunkra bízta saját érzéseit.

Fontos az egyensúly

Ahogy írtam: Bocsánatot kérni kívülről nézve egy megalázó dolog tud lenni. A másik azt tehet velünk, amit akar. S fontos beismerni, ha hibáztunk. Ám bántunk és bántanak minket is, ez minden kapcsolatban így van. Ha egy barátságban, párkapcsolatban folyton csak mi kérünk bocsánatot, folyton mi alázkodunk meg, lehetünk akármilyen erősek, s tehetjük ezt akármennyire emelt fővel, alárendeltté tesz minket. Hisz a másik az, aki mindig mindent nagylelkűen megbocsát. Ugyanez ránk is igaz, tehát megfordítva: Ha mindig mindent megbocsátunk nagylelkűen, az hízeleghet az egónknak, ám rossz irányba terelhet el. Egoistává válhatunk, aki azt hiszi, sosem téved, sosem hibázik. S egy-egy veszekedés után pláne fontos, hogy mindkét fél beismerje saját hibáit, legyenek hibáik akár egyensúlyban, akár billentsék a mérleget az egyik fél felé. Ám ugyanilyen fontos, hogy mind a két fél megbocsássa a másiknak a beismert hibákat. Hiszen senki sem tökéletes, senki sem hibátlan. Legyünk egy kicsit elnézőbbek másokkal, és kritikusabbak önmagunkkal (ezt sem eltúlozva persze), s sokkal kevesebb konfliktusunk lesz, arról nem is beszélve, mennyire szebbnek fogjuk látni az életet.